A mozgókép nyitó évtizedeiben (hadd verjek le a bizonyítás kedvéért egy vélelmezett határkövet 1939-hez) a kamera sötét oldalán az ujjongás nagyon nagy részben magának a találmánynak szólt. A dokumentatív aktus, lefilmezett dolog megörökítése (értsd: „jobb kornak való átadása”) talán nem volt olyan fontos, mint amennyire kellett volna egy szétbarmolás előtt álló Európában. Ezt persze csukott szemmel állítom, abból kiindulva, hogy a még ép Budapestről nem nagyon maradt fenn hosszabb filmes anyag – jobb híján játékfilmek vagy olyan felvételek hátterében bukkan fel a főváros, amely esetekben az állítás nem ő maga.

Történelmi események rögzítése – az más. Károly áll a fején billegő koronával, Horthy fogadja a delegációt a várudvaron, román talpasok vonulnak a Ferenc József hídon – ez igen, és a kép szélén beinteget Budapest, hogy hahó, én is itt vagyok. Ha készült más céllal felvétel, az a pusztításban megsemmisült.

Ha ennek a mostani, Youtube-ra kikerült filmnek az ismerete nélkül kezdenénk gondolkodni arról, vajon milyen polcon érdemes keresni ilyen megmaradt csodát, alighanem előbb-utóbb mi is arra jutnánk, hogy a külföldi piacra készült turisztikai anyagok között célszerű matatnunk. Nincsenek véletlenek, a sors pont ezt a konstrukciót dobta elénk. A filmet készítő ember (legyen áldott a neve ismeretlenül is) állítása: Budapest. A történelem pedig úgy alakult, hogy egy fel nem tett kérdésre éppen ez legyen a válasz. Most pedig lehetőséget kaptunk, hogy eltegyük a kérdéseinket.

A háború előtt tényleg mindenki úgy botorkált az utcán, mint Chaplin? Nem. Tényleg kimérten korzóztak a dámák, húzták maguk után az illatfelhőt, mint ahogy Krúdy helyzetjelentéseiből kiderül? Lehet. Tényleg mindenki bajuszt vagy ferencjóskát hordott a képén? Nem. Tényleg lovaskocsis város volt Pest, és a képbe csak néha keveredett egy meseautó? Hát nem. Tényleg fekete-fehér volt az utca? Nem. Ebből a néhány kérdésből (lehet, hogy csak az én kérdéseim, és csak vélelmezek mögéjük egy közvélelekedést) kiderül, hogy képiség szempontjából mekkora-mekkora kavar-zavar van a monarchikus idők és az azt követő alkotmányos királyság mai képét illetően. Sokaknak talán, ha nem kapnak 20 másodperc gondolkodási időt rá, és azonnal kell rá válaszolniuk, az se nyilvánvaló, hogy ez, a mai közvélemény szemében valami „békebelizmussá” összemosódott két korszak nem egy és ugyanaz: igen, még dúlt a kávéházasdi, de útlevél nélkül már nem krakélerkedhettünk a felvidéki síparadicsomban. Ez a felvétel már a mai méretű Magyarország fővárosát mutatja be.

Elképesztő világváros. Minden kockán látszódik a filmező megrökönyödése és odaadó rajongása. Rengeteg olyat látott, amit mi már nem láthatunk – ott van neki az Erzsébet-híd, Budapest építészetének legeslegnagyobb háborús vesztesége. De amiről ő nem tudhatott! Már nem létezett a Tabán – az ottani szerb csapszékek vendége, Krúdy épp ebben az évben halt meg. Ebben az évben halt meg Nagy Endre, a kabaré magyar félistene, mai fogalmaink szerint médiacézár, ebben az évben halt meg Karinthy, aki fuldoklós röhögést volt képes generálni bármelyik villamoskocsiban. Íróként (de nem mind Farkasházy Tivadar) és sztárként (de nem mint Kelemen Anna). Nem szakmázós mániám, hogy az irodalomnál kötök ki – csak egész egyszerűen ezt a kort ők festették meg olyanra, amilyennek ma gondoljuk.

Ó igen, és ha már: akkor nem szabad feledni, hogy Radnóti 38-a teljesen más, mint Karinthy 38-a. Karinthy annak a Pestnek a még élő tanúja, amelyiket nem érhet semmi bántódás, és röhögve vészelte át az első világháborút – Radnóti meg már azt a Pestet vetíti előre, amit nagyon is meg kell örökíteni, mert nem fogja túlélni a másodikat. Ő is ebben a városban volt abban az évben, oda kell képzelni valamelyik lefilmezett háztömb mögé.

Ezeket az aranyidőket nevükkel jelző személyeket szeretjük nem mindennapi embereknek tudni. Ők fekete-fehér fényképek, fekete-fehér könyvoldalak emberei a köztudatban, akiknek semmi közük a divathoz, a tömegközlekedéshez – még a vörösboruk is fekete-fehér mesebor. Színes (ráadásul végre real-time, és nem afféle gyorsított) filmen látni az ő városukat óriási dolog: közelebb hozza őket hozzánk. Hihetővé teszi őket.

Most következhet ennek hosszas magyarázata, kifejtése, igazolása – pont ettől mentem meg az olvasót. Elég, ha megnézi a filmet, aztán vagy bevillan neki valami, vagy nem.