PZL

2009. augusztus 12.  06:16

Petőfi némi elragadtatással írja a Magyar vagyok című versében: „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám/Az öt világrész területén. /Egy kis világ maga.” Majd ugyanebben a versben folytatja: „Szégyenlenem, kell, hogy magyar vagyok.”

Ez a vers jutott eszembe, amikor megláttam egy vásári bazár kellős közepén a feliratot: „Anyám Magyar/ Apám Magyar/ Rohadjon meg/ akit zavar.” És nem azért mert helyesírási hibákat találtam a szövegben, hanem azért, mert pökhendi, kirekesztő attitűdöt jelenít meg. Még a Boldog asszony anyánk című ősi himnuszunk is két változatban él. Vannak, akik így éneklik: "Magyarországról, édes hazánkról..." És vannak, akik így: "Magyarországról, romlott hazánkról..."

Cioran, román származású filozófus írta, hogy amikor 1920 előtt meglátott egy darutollas csendőrt a falujában, remegni kezdett a félelemtől. Számára a félelem szimbóluma lett a magyar csendőr. És itt most nem a csendőrön van a hangsúly. Most arról a hivatalnok dölyfről beszélek, melyről azt hittem, hogy 1920 után leszoktunk. 



Nem szerencsés kioktató hangnemben beszélni a kioktatásról, át is kéne valahogy siklani a hínároson, de nem gondolom, hogy meg kéne döglenie bárkinek is. Babits írja, hogy „A magyarságot úgy hordozzuk lelkünkben, mint a mesebeli testvérek hordozzák ujjukon a gyűrűt, melyben titkos erejük rejlett, s melyről akárhol is megismernék egymást.” Egy biztos: nem a dölyfről és a kevélységről szeretném megismerni a magyart.

A méltóságáról már annál inkább. Nem a Nagy-Magyarország sziluettje zavar, mert Zólyom, Érmindszent, Nagyszalonta, Szabadka nekem magyar, akkor is az lesz, ha nem élnek majd ott magyarok. Magyarország ott van, ahol magyarok élnek, éltek. Ha egy helyet megjelölt a magyar történelem, akkor az számomra magyar. Magyarország lehet egy emléktábla, az a pár négyzetcentiméter is Magyarország, akár hol is van.

Magyarország határai a lelkekben vannak, és e földrajzilag amúgy sem meghatározható helyen nem parcellázható fel semmi. Tehát nem az számít, hogy hol húzódnak a határok. Szintén Babits írja: a hazát „Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket…”. Épp ezért nincs szükség arra, hogy magunkra írjuk: én bizony magyar vagyok. Az „Anyám Magyar…” kezdetű kirekesztő feliratot egyébként pólókra is nyomják. Ezer és egyszáz módon lehet megélni a nemzethez tartozást. A kirekesztő pólókkal és a kirekesztő szuvenírekkel viszont nem.