Novák Péter

2008. február 19.  10:45

Én, kérem, a csillagok által felvésett heti témánkhoz kapcsolódva – meg- és elindító gondolatok az egyetemes kultúrtörténetben – a melegvízről akartam írni. A kádról. Távoli népek fürdőkultúrájáról. Esetleg a pillanatragasztóról, vagy végső esetben a villanygitárról.

Oh, mennyi találmány, mely számtalan idea forrása mind a mai napig! A Satisfaction (The Rolling Stones – ez egy zenekar) univerzumrengető három, azaz három darab gitárhangja, a pillanatragasztó, mely valójában egyfajta időgép, maga a tubusba zárt mélyfilozófia, és végül a csodálatos Rudas fürdő, hol annak idején országok, kormányok sorsa dőlt el, de manapság is önálló polgári körrel bír, annak szaunája… Hiába, nagy a gőz.

Olvasom Kocsis Péter tegnapi írását, és bár minden szavával egyetértek, mégis kötekedni fogok. Na persze nem vele, egy kommunikációs helyzettel, a nyelv használatával, azzal, hogy a demokrácia, a hatalmi apparátus bedarált részeként képtelen elmagyarázni, megértetni oly kevés megkapó, ha úgytetszik megindító gondolatait. Fújja a nagy, általában rózsaszín társadalmi lufikat esélyegyenlőségről, környezetvédelemről, és a tényleg mérhetetlenül divatos, úgynevezett fenntartható fejlődésről, de kiókumlált szóösszetételeit már képtelen közérthetően definiálni.

Így jöhet létre aztán, hogy két csodálatos barátnémat, akikkel lassan két éve dolgozom – a fenti lufik érthető, tevőleges tartalomfeltöltésével – hivatalosan HR Megoldások osztályvezető, Humán erőforrások vezérigazgató-helyettesként, illetve Humán erőforrás vezérigazgató-helyettes, irányítási területért felelősként kellene bemutatnom. Egyrészt ugye ennek semmi értelme, másrészt pedig ők „csak” a Kriszta, meg a Kati, akik csodálatos emberek, és egy hatalmas multinál dolgoznak havi fixért azon, hogy jobb legyen valami, valahol.

Így jön létre, hogy a fenntartható fejlődés felkapott tudományos eszmévé degradálódik, mert oly gyanúsan körmönfont a kifejezés, hogy azonnal valamiféle kapitalista csapdát vélünk sejteni megette.
Maga a kifejezés döcögő ellentét valóban, és kellőképpen kapitalista is. Mi az, hogy a fejlődés fenntartható? Persze, hogy az, hiszen ha a fejlődés amúgy negatív irányt vesz, akkor pusztulásnak nevezzük, ami tragikusan szép szó, de azt aztán mindenki érti errefelé, és semmi köze nincs a jövőhöz. Megint valami címke, amivel minden szar eladható, csakúgy, mint a world music: kaparj elő egy Muzsikás bakelitet, rakjá’ alá egy kis groove-ot, azt hadszóljon! Nem mondom, benne lehet ez is.

Pedig. Pedig a fenntarthatóság az utóbbi húsz évben (figyelem, megint csak nekünk újdonság valami, a fogalom 1986-ban hangzott el először az ENSZ-ben) az egyetlen használható ötlet arra, hogy esetleg a fogyasztói társadalom ne fogyassza el önmagát. A menekülő útvonal, a kecske, és káposzta esete, maga a „hátha”, és a „mi lenne, ha megpróbálnánk”.

CSR – Corporate Social Responsibility – vállalati társadalmi felelősségvállalás. A gazdálkodó szervezet felelősséggel tartozik azért a természeti és társadalmi környezetért, amelybe beágyazódik a profit érdekében. Ez a felelősség minden olyan szereplővel szemben fennáll, akikkel a vállalat működése során kapcsolatba kerül (alkalmazottak, beszállítók, alvállalkozók, fogyasztók), vagy akikre a tevékenysége bármilyen hatással lehet. Ezen felelősség ellenőrzése, fenntartása a vállalattal együttműködő civil szervezetek feladata. Ez így együtt maga a nagybetűs Fenntartható Fejlődés.

Egy német energiaszolgáltató tárgyalásokat kezdeményezett a vállalat kapujához láncolt, tiltakozó környezetvédelmi aktivistákkal. „Használjatok kevesebb energiát, és mi kevesebbet fogunk termelni” – hangzott a felajánlás. A híradófelvétel megörökítette a lelkes zöldeket, akik mindahányan telefonálni kezdtek, világgá kürtölvén győzelmüket, majd százan száz légkondicionált autóban tértek vissza fűtött lakásaikba, a kivilágított autósztrádán.


Cigiszünet: Hallgasd meg a Rolling Stones: Satisfaction című számát, és verd szét az irodát!


Rengeteg irodát, színházi öltözőt, szemeteskukát szétvertem már, általában a tehetetlenségtől vezérelve, az emberi ostobaság, a hatalom cinikus pofája láttán. Nem mentem vele semmire, van néhány vasdarab a kezeimben. Próbáltam később felfedezni magamban a buddhista ént, látszatként megélni a körülöttem tobzódó látszatot. Akkor meg a Dalai Láma sepert el mellettem kétszázzal, dühös mosollyal kritizálva a civilizált nyugat széthúzását, társadalmi szétesését. Most akkor mi van?

Ha egy kor általános állapotain változtatni akarsz, muszáj a kor eszköztárát használnod. Számomra így nyer értelmet a fenntartható fejlődés, mindenben. Még a művészetben is, mert ott is jelen kéne lennie vastagon.

Adjon az állam, adjon az isten, adjon a cola – ebben baromi erősek vagyunk. De önszerveződésben, rátermettségben, átgondoltságban, tárgyalókészségben egyáltalán nem.

Valóban a fenntartható fejlődés törékeny béke, egyetlen porszem elegendő a nagy terv összeomlásához, de ez a porszem maga az emberi gyarlóság. Az egyes emberek holnapja valóban esély kell, hogy legyen – ahogy Kocsis fogalmazott – , de az emberiségé aligha. Erről már lemaradtunk, oda szüzesség, bizalom. Igenis, tettidő van, káprázatok nélkül, a meg, be, és elindító gondolatok ideje. Már ha esetleg zavar valakit, hogy hófehér lapjait hamarosan vastagon borítja majd a pernye. De ha nem, hát nem…