Mostantól két Magyarországom van. Az egyik szűk hálószobánk, ahol két újszülött csecsemőnk alszik, és egy másik ország, az ablakon túl, új időszámítással. Ennek az országnak a lakosai leváltották a régi parlamentet, egy újat kívánnak helyette, méghozzá igencsak újat. Ez idebent semmin sem változtatott, babaszag van, sűrű, intim levegő, folyamatosan a jövőnket gondozzuk benne.
Kint viszont át fog állni a szavazók órája: a választók jelentős többséggel mást akarnak, mint ami az utóbbi években ebben a kisnemzetek közé sorolt, európai országban történt. A hívó szó éppen a változás volt. Olcsó, szubjektív, de hatásos szlogen. Olyasmi, ami valami újat bocsájt előre, de az igazságtartalma csak a következő négy évben derül ki, tehát nehezen ellenőrizhető. A szó jól ment a politikusok nyakkendőjéhez, senki sem vette igazán komolyan. Nem a politikusok akarják a változást, ők itt nálunk a jól menő elithez tartoznak, ha rajtuk múlna, örökre elüldögélnének, hanem a szavazók, a rendszerváltás óta túlnyomó többséggé érett elégedetlenkedők.
Mindez egy elég egyszerű dolognak köszönhető, valami olyasminek, ami az irodalomban kötelező, a politikában viszont inkább óvatosan kell bánni vele: a hazugságról beszélek.Testem néhány nap alatt átalakult, egyáltalán nem úgy működik, mint annak előtte, a szülés után napjaim nincsenek, csak etetések közötti idő, mindegy, hogy odakint nappal vagy éjszaka van, idebent muszáj rendnek lennie, különben szétesünk. Két éhes száj ordít rám, ikrek. Ellenőriznek és figyelnek, aligha hibázhatok. Szobánkban egy cumisüvegnek is komoly következményei vannak.
Odakintről ez megtestesült béke, családi idill, kis ügy. Idebent hangos sírás, kérés és számonkérés, vagy titkos rettegés, vajon mindent jól csináltam? Nem igazán volt választási lehetőség, mint leváltani a régi kormányt. Elveimből semmit sem adtam fel, de bevallom, én is a változásra voksoltam, a konzervatív oldalra adtam le a szavazatomat. Mindez egy elég egyszerű dolognak köszönhető, valami olyasminek, ami az irodalomban kötelező, a politikában viszont inkább óvatosan kell bánni vele: a hazugságról beszélek.
Magyarország a kis, közepes és elég nagy hazugságok politikája lett, a szavak hitelvesztésének melegágya. Az előző kormánynak szinte semmilyen reformot nem sikerült véghezvinnie, inkább csak elkeserítette a választókat, saját választóit is. Minden becslést összevéve szerintem alapvetően képtelenek voltak az emberek ezen tovább lépni. Nem felejtették el a most leköszönő párt volt miniszterelnökének, hogy ezt a szót híres beszédében mint a mai politika valami velejáróját, olyan egyszerűen az arcukba vágta. Hazudtunk, reggel, délben, este – naés. Folytatták.
Demokrácia − ebben a régióban még csak egy szó, közel sem a mindennapi gyakorlat.A szocializmusban ezen aztán tényleg senki sem csodálkozott volna, mindennapi tény volt a hazugság, az emberek reggelente hazugsággyárba mentek be dolgozni. De talán egy fiatal demokráciában különösen kínos ilyesmit széles mellel, ráadásul baloldaliként bevallani. A hétvégén megérkezett a méltó büntetés. Nem kis mértékben, hiszen úgy néz ki, egy jobbközép párt kormányozhat jelentős többséggel. Na, ettől most mindenki retteg, de azért várjuk ki a végét.
Sokakkal együtt, szlogenek helyett, érett, széleskörű, és jól körülhatárolható demokráciát szeretnék tapintani. Ám az még csak bujkál valahol, itt-ott feltűnik, kihajt, leszakítják, sérül és összeomlik. Demokrácia − ebben a régióban még csak egy szó, közel sem a mindennapi gyakorlat. Fáradt és kimerült vagyok. Nincs időm aludni, és ennek is komoly következményei vannak, néha majdnem kiejtem a gyereket a karomból. Elfáradtak a választók is. Két gyereket etetni, naponta négyszer visszaaludni, tényleg új időszámítás.
Apró dolgok óriásivá nőnek, s a kicsik egyszerre nehezednek teherként és lehetőségként ránk. Akik a hétvégén elmentek szavazni, utolsó csepp bizalmukat csepegtették a politikába. Hiszen már senki sem hisz „nekik”. Politikussal ne mutatkozz, ne beszélj. Kerüld, mint a betegséget. Ha mégis meghallod, hogy mond valamit, rá se ránts, hiszen éppen az ellenkezőjét teszi majd. Politikus szavában bízni vérciki. Ebből a meglehetősen nyers alapállásból kell most kormányoznia az új miniszterelnöknek.
Nyilvánvaló, hogy új nyelvet fog beszélni, különben nem lehet szó új időszámításról. Hát így történt, hogy rá szavaztam, elég nehéz hinni a változásban, mégis kénytelen vagyok. Ugyanis nincs más lehetőségem. Különben nem volna jövőm, különben semmi értelme sem lenne a hátam mögött szuszogó gyerekeknek.
Híresek vagyunk arról, hogy nem felejtünk, ugyanakkor az emlékezetünk igencsak szelektív.Alszanak, este van. Álmodnak és még csak fizikailag készülnek az életre, egyelőre csak nőnek, szavakat sem kívánnak még, csak némi fényt, dallamot, mellet és cumisüveget. Így egyelőre bármit bebeszélhetek nekik, válaszra sem méltatnak. Aztán majd fel kell őket nevelni, jogaik lesznek, kérdéseik. Sírnak, kérnek, akarnak, ellenőriznek. Meg kell tanítani, hogyan ismerjék ki magukat. Iskolát adni demokráciából. Ha nem mondok igazat, végleg lemondanak rólam.
Hogyan meséljem el nekik, hol élünk? Kik vagyunk? Merre tartunk? Valami ilyesmin töröm a fejem, azt mondom majd nekik: veletek együtt fog felnőni a hazátok.
Haza? Nem is biztos, hogy így nevezem majd, inkább otthon, egy lakás, Budapesten, a 14. kerületben, ahonnan csak elutazunk, de mindig visszatérünk. Hazajövünk, rendben? Remélem a gyerekeim első kamaszkori gondolata nem ugyanaz lesz, mint a miénk volt 1989-ben, amikor megnyílt a határ: vagyis hogy azonnal lépjünk le innen.
Kelet-Európa jelenleg a demokrácia csecsemője. Nálunk azt gondolják az emberek, a magyarokkal mindig elbánt a történelem, elgáncsoltak, becsaptak, leuraltak minket. Hát így szavazunk a parlamentünkre, sérelemből. Híresek vagyunk arról, hogy nem felejtünk, ugyanakkor az emlékezetünk igencsak szelektív.
Arra, hogy hogyan kéne önmagunkat, felnőttként kormányozni, még nincsenek megbízható szavaink. Mondok egy kézenfekvő példát: a magyarok például sosem mondják, kismagyarország, hanem azt mondják, nagymagyarország, s közben folyton arra gondolnak, ők csak egy kis, törpe állam lakói. Rettenetes mítosz. Mintha ez a méret, ami nekünk jutott, kevés volna. Szűk és nevetséges. Mesterségesen felhizlalják. Holott éppen ezt a kis országot is éppen elég volna most jóra fordítani.
