Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2011. május 1. 08:00

vmr

"Olyan leszek, mint az anyám" - ez minden nő rémálma, a férfiak pedig örök anyósfóbiában szenvednek, miközben választottjuk úgy főz, ahogy a mama otthon. Kissé ellentmondásos a viszonyunk ahhoz a személyhez, akit nem tagadhatunk meg; akárhogyan is, megszült, felnevelt, illetve minimum próbálkozott. De mit is várunk egy anyától ma? Elég még a húsleves, a vasárnapi sütemény illata, esetleg egy dögös ötvenesre büszkébbek vagyunk? Barátnő kell, Terézanyu vagy Teréz anya, sikeres üzletasszony, befolyásos sikertörténet, ixedik udvarlóval vagy anélkül az oldalán? Nehéz kérdés; kinek mi jut.

Talán sosem szerettem igazán anyámat... 

Kicsi volt, nem akart ő senkinek gondot okozni, senkinek útjába állni. Görnyedezve tépte a gazt az udvarban, aztán vitte a csibéknek a zöldet. Csalánt szedett teának, mert az tisztít. A körme alatt piszok, a kezén hólyagok, bütykök, bőre berepedt, pedig itt még fiatal. Biciklivel megy, biciklivel jön, bármilyen időben, akkor is, ha dézsából öntik.

Most főz. Áll a gőzben. Vörös a nyaka és az orcáján izzadság meg húslevespára. Petrezselymet rágcsál. Ruhájában az otthon szaga. Mellei közé temet. Hajam borzolja, hogy aztán megfésüljön. Copfot fon, masnit keres bele. Kisimítja a szoknyámat.

Persze ez nem igaz, ha fiú vagyok. Akkor zsebkendőből kiskendőt hajtogat a fejemre. Kislányt csinál,vagy kakastaréjt. Ha virágot szedek neki, mosolyog. Ha később hazalátogatva veszek egy csokrot, felsóhajt, hogy nem kellett volna. Vázába rakja, majd amint beültem az autóba, elmeséli mindenkinek.

Nyári délutánokon szendvicset csinál. Teát töltöget merőkanállal, olykor mellédönti, a ruhaujjával septiben keni széjjel a ragacsot, mert elkésünk a strandról. Nem akarja, hogy elkéssünk. El kell érjük a napsütést. Családilag. De akkor ő talán majd később. Mi menjünk csak. Ő majd jön. A csomagot meg vigyük. Van kinn a fa alatt cukorkörte is. Már jó, már érett, szedjük össze. Vigyük. A cukorkörte édes. Mint az anya, meg az anyanyelv.

Itt épp idősödik, nem tudom. Ha kezét töri, sír, de csak mert így mihez lehet kezdeni. Még almát hámozni sem a pitéhez, amit csak ő tud rendesen, ahogy kell. Ahogy az anyjától tanulta. Órákig forgatja az oldalast, hogy jó piros legyen, kellően cuppanós, ragacsos mindenhol. Ahogy szeretjük. A gyereké a legjobb falat, ezen apámmal is összeveszik, ha kell. Saját szájától vonja meg a falatot, ha kell.

Csizmában sepri a havat és köszönnek neki előre. Ilyenkor megigazítja a sálját, és elnyom egy kehes köhögésrohamot. Tavasszal pedig a világot is kigazolná, ha lehet, csak senki se vegye észre, mikor csinálja. Egyszerre több szatyrot visz a kezében, egyszerre több tűvel horgol, összeválogat nekem mindent, ha albérletben lakom. Hetekig belőle élek.

Mindig körülöttem van, és sosem találom: nem hagy semmit másra. Néha a tükörből figyelem, mit csinál. Annyi idős, mint én, ám karikásabbak a szemei. Még ha vendégségbe megy, akkor is, már hiába dob fel egy sminket, húz magassarkút.

Ha beteg, és kórházba kerül, csak a kertben hajlandó fogadni bárkit. Minősíti a virágokat, itt-ott kihúz egy gazt. Köpenyben van, lábán papucs és nem kell neki, amit én hoztam. Fiatal lesz még meghalni, történjen bármikor.


Azóta létezik, amióta én. Hálás nekem az anyaságért. Én viszont igazából nem tettem érte semmit: vagyok. Jól vagyok, biztosítom róla anyák napján, jól vagyunk; mosolygok is és kap két puszit. Tudom, neki ez számít igazán.

(Újraközöltük 2010 május 2.-i cikkünket - a szerk.)