Szálinger Balázs

2008. március 12.  09:25

Elég pár évig együtt élni valakivel, plusz némi rálátással lenni a világ dolgaira, hogy lássuk az alapvető különbséget az érzelmek kifejezésének két általános módja között. És most kategorizáljunk, mert azt szeretjük. A két olvasat: a férfié - meg a nőé. Én pedig, egyetlen kromoszómának köszönhetően, a férfi oldalán állok.

Nem mondanám, hogy a férfi pártján - mert érteni vélem a nőket ebben a dologban, még ha megérteni nem is mindig sikerül őket. A férfi oldaláról beszélek, és nem akarok jó fejnek tűnni, hogy a másik világot is bemutassam: kerül arra nőnemű ember. Képzeljünk ehhez egy klasszikus és kiegyensúlyozott családi életet; a világ nem kedvez az ilyennek, nem is nagyon gyakori már, de hát én ilyenben élek, és szerencsének is tartom. A szeretlek szó intézménye körül viszont éppen ebben a helyzetben gyűlnek a felhők.

Ide most jól jönne a női lelket gonoszul és pontosan látó Karinthy Frigyes tézise, hogy vajon miért képtelenek megérteni egymást nők és férfiak. Vegyük úgy, hogy ideírtam a tézist.

A nők forszírozzák ezt a szót, és ebbe a férfiak képesek belepusztulni. A nők úgy érzik, hogy amit nem mondanak el nekik naponta, ráadásul szakasztott úgy, mint az amerikai filmekben (jóképűen és erős hangsúllyal), az nincs is. Tévednek. A férfi, mint önsajnálatra igen fogékony lény, fakó arccal jön haza, és leteszi az asztalra a tényt, hogy kifacsarták. (Ismerjük el: provokálja is a sajnálatot.) Vannak érzelmei, de ezek nem úgy mutatkoznak meg, hogy kimond egy szót. Hanem úgy, hogy elmegy kifacsartatni magát, majd ugyanahhoz a nőhöz jön (jár) haza sajnáltatni magát. Neki ez a szerelem. Ezt nem mondja ki. Minek, ha úgyis van? Minek, ha úgyis látszik? Minek, ha oda megy haza?

A nő viszont képtelen felfogni, miért nem képes a napi munka építményének tetejére a férfi már csak ezt az egyetlen szót tenni, mint valami csúcsdíszt. Hiszen csak egy szó. Nem hal bele.

A férfi úgy gondolja, hogy ha egyetlen szó teszi boldoggá a nőt, akkor ő teljesen feleslegesen hordja a téglát, adja fel a csekkeket, nemzi a gyereket és cipeli a másodikra az ásványvizet kartonszámra: neki is kényelmesebb lenne, ha ezzel a szóval nyitna reggel, és nem menne dolgozni, hanem inkább megnézné a dvd-ket, amik éppen a szerelemből következő gályamunka miatt gyűlnek kibontatlanul az alsó polcon. Ha gyerek is van, akkor a felsőn. De akkor éhenhalnának. És hogy méltatlan hozzá (igen, hozzá, aki annyit szenved), hogy egyetlen szóval stimulálja boldoggá élete választottját: nézzen tévét, hallgassa meg naponta szinkronszínészek szájából, ha annyira akarja.

Amikor ez elhangzik, már ki is tör a botrány. Okkal. A férfi nem akar vitát, és ha nagy nehezen kimondja, akkor sem mer a párja szemébe nézni. Úgy érzi magát, mintha valami viccet kéne ismételgetnie, csak mert ő tudja a legjobban hangsúlyozni a poént. Nem akarja látni a nő arcán az elégedettséget: megalázónak érezné, ha ettől a szótól lenne boldog a nő, míg az, amit naponta a házon kívül tesz a családért: csak természetes. Jó lenne, ha tudnák a nők, hogy amikor így kihúzzák a párjukból ezt a dolgot, sosem mondja szívvel. Csak megint elmondja a viccet.

Mindemellett hosszú az élet, és vannak olyan pillanatok, amikor kikívánkozik. Természetesen, nem rákészülve, nem emelkedetten, hanem valahogy úgy, mint az, hogy tegyél föl egy kávét. Nem tudom, lehet-e ennek a szónak nagyobb ünnepe, mint az elhallgatása.