Kalmár András

2008. március 14.  17:51

Halántékomon a cső hideg gyűrűje majd nyomot hagy, ha győztesen kerülök ki ebből az orosz rulettből, de egyelőre a Flaubert pisztoly kellemetlen zsába-virágokat nyitogat az arcidegeimen, a szám széle ráng, mint az úszó, ha a befagyott tó mélyén a kukoricára potyka kap.

Be kell vágni – mondaná Fraud Zsigmond, a nagy lé(le)khorgász – , úgyis minden csak erről szól. De vajon tényleg nincs ennél több, a libidó-libikóka billegeti a szív horgászzsinórját a jégbefagyott tájon, és az ember vs. fóka-arány határozza meg a lét és a tudatot? Vagy van egy őshalászlé, aminek bográcsát bár elébb szétlyuggatta a most halántékra szegezett hatlövetű, mégis maradt a fenekén a tej és ikra közt valami az őslevesből, valami „divine”, valami angyalpor, valami, ami megállítja a tíz év házasság után lesújtó konyhakéseket és az idegpályákat átmetsző mondatokat? Vagy minden érzelem kannibalizálódik, ha magára hagyják? Tanítás után?

Mi marad az emberből, ha megeszik? A Nagy Önsorsrontás.

A mítoszok Nárcisza a víztükör fölé hajol, Karinthy fiatalembere egy másik fiatalemberre emlékszik. Arra, aki megígérte. És minden azzal a másik Borgesszel történik.

Volt Bajkonurban egy „iskola”, egy telephely, amit a társadalmon kívüli művészek depójaként tartott fenn a Minisztérium. Az itt dolgozóknak az volt a feladatuk, hogy a Földtől elszakított, fizikai és pszichés súlytalanságban tengődő űrhajósok agyműködését modellezzék, különös tekintettel az őket érő fokozott kozmikus magányra, és háttérsugárzásra. A telep működésének két éve alatt az ide zárt költők, festők, fényképészek és filozófusok az égvilágon semmit sem csináltak, csak szétlopkodták a rendelkezésükre álló szerény tudatmódosító kontingenst. Munkásságukból egyetlen kockás füzet maradt az utókorra, ebből is csak néhány oldalt hozott nyilvánosságra egy, a telep kutatásával megbízott tisztségviselő (a fordítást köszönöm Bozorinak) :

„Navigáció dinamikus koordinátarendszerekben:

A METAFIZIKUS ŰRHAJÓZÁS KÉZIKÖNYVE

A látomások bársonyos üregeit kutatva magával ragadhat egyetlenegy mosoly, a valóság felé, toronyiránt és visszakézből, de irányíthatatlanul – és ez a pillanatnyi érzékenység lesz az, amiből elélhetsz kedvezőtlen terepen is, idegenek között, ha a létezést tanulmányútnak tekinted, és sérthetetlen maradsz a szemek előtt, koncentrikus köröket írva le egy másik világ légterében, egyre közelebb a tűzhöz míg végül a molekulákat összetartó kapocs felolvad, és nem marad más a tégelyben, csak egyetlen csepp vegytiszta szerelem. (…)

Érző lények légterében hajózva feltárul előttünk a táj színekre komponált felosztása; életterekre, melyekből az átjutás más fokú jelenlétbe szinte lehetetlen: ember – állat, állat – tündér, ember – isten, isten – démon.

Az embernek az időben való szüntelen gyönyörködése pusztán az idő feltartozhatatlan pillanatnyiságából ered. A nem-emberek minden hatalma abból fakad, hogy nem vesztegetik erejüket a jövőre, vagy a múltra való koncentrálással, hanem érzékeny mancsaikkal a jelen és a jelenlét rejtélyeit kutatják. Sebezhetetlenek a fáradhatatlanok.”

Az iskola egyik felügyelőtisztje a telep felszámolása után Budapesten járt, a magyar HM stábja rögzítette vele ezt a négysorost: