Kalmár András

2011. november 19.  09:30

Mi még úgy tanultuk a suliban, hogy az atomkorszak gyermekei vagyunk. És valóban, csak körül kellett néznünk, a házak falát Neutron Nem! feliratok, és atombombákon tollászkodó fehér galambokat ábrázoló plakátok borították. A családi beszélgetések kedvelt témája volt, hogy vajon vannak-e a Bakonyban nukleáris robbanófejjel felszerelt rakéták. Azt, hogy az emberiség bármelyik pillanatban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kiirthatja magát, tényként kezeltük.

Hogy végül is megértük a 2000-es éveket, ki tudja, minek köszönhető – talán Stingnek lett igaza, amikor azt énekelte naiv, és a legendák szerint a Boney M. Raszputyinjával egyetemben betiltott dalocskájában, hogy "I hope the Russians love their children too", és a jövőnk iránt érzett felelősség győzött. Vagy a hidegháborús patthelyzet, vagy Gorbacsov, vagy Reagan.
Vagy a Jóisten. Végül megmaradtunk.

Aztán 1986 áprilisának végén valamit pilinckázott a Kossuth Rádió, (akkor még tényleg ő volt a szavak ereje) hogy valahol, egy messzi-messzi távoli városkában egy atomreaktornak valami baja lett. Mint afféle nemzetközi hír, kis színes érdekesség hangzott ez el, nem is törődött vele senki. Az például szóba se került, hogy nem kéne május elsején felvonulni. Ment is a dolgozó nép, menetelt az pesti esőben, jómagam pedig kiskamaszként ellógtam az egész ünnepséget, és a Balatonon vitorláztam a szikrázó napsütésben. (Ki tudja, melyik volt károsabb.) Aztán kezdtek érdekessé válni a híradások, új szavakat tanultunk, mint például a háttérsugárzás, de azt is megtanultuk, hogy az nem nőtt, sőt csökkent. Aztán Zotya barátom papája azt mondta, hogy sok tojást kell enni, mert abban van jód, és az megóv az atomtól. Böde anyukája pedig azt, hogy egyáltalán nem szabad a tojásra ránézni se. Az emberek valamiért mégis felvásárolták a patikákból az összes jódot, mert az biztos volt, hogy valami köze van az egész nukleáris izéhez.

A sarki zöldséges pedig krétával felírta a kis fekete táblára: atommentes saláta kapható.

És ment a csendes pánik, a szabadeurópázás, a BBC-zés, jöttek külföldi rokonok aggódó hívásai, miközben a szakemberek és az állami média hallgatott arról, hogy mekkora a baj.



Persze, hogy valójában mekkora, azt a mai napig sem tudjuk pontosan. Hányan lettek rákosak, leukémiásak, akár évtizedekkel az atomreaktor robbanását követően? Egész Európában, sőt az egész világon kimutathatóak voltak a csernobili izotópok.

Hogy ezek ugyanazok az izotópok-e, amik a gyerektábor és a budapestiek kedvenc kirándulóhelye mellé telepített magánüzemből elszabadultak, nem tudhatom. Azt, hogy károsak-e vagy sem, szintén nem tudhatom. Hiszem, ha akarom, hogy atomerőművek nélkül megállna a világ (mondjuk Ausztriában egy sincs), és azt is elhiszem, hogy a Duna alacsony vízállása miatt nem fog eldurranni Paks, és az se gond, hogy a reaktor pont egy törésvonal fölé épült. És azt is elhiszem, hogy ha az ükunokám néhány száz év múlva Bátaapátiban vesz hétvégi házat, akkor nem azért születik háromfejű gyereke, mert eltűntek az atomtemetőre figyelmeztető táblák, és persze azt is muszáj elhinnem, hogy a Budapest közepén található reaktorocska is teljesen veszélytelen. Fukusimába pedig már nyugodtan vissza lehet költözni.

És azt is elhiszem, amit a Atomhivatal főigazgatója mondott, hogy "meteorológiai körülmények hatására terjedtek szét" a csillebérci izotóp-részecskék Európa felett, mert hogyan máshogy? Egy robbanás következtében? Azért azt csak észrevettük volna, ha az Erzsébet kilátó rakétaként felemelkedik a János-hegyről, és egy gombafelhő gyűrűjében eltűnik a horizonton.

Én mindent elhiszek, de azt tudom, hogy ment a lapítás. Valakik valamiért elfelejtettek szólni arról, hogy miért nőtt a radioaktív sugárzás Európában. És a gyermekvasút végállomásánál. A normafai rétesesnél. Az Anna-réten.

Épp úgy, mint annakidején.
És ez nem jó.

És persze az se öregbíti az ország amúgy is csodálatos hírnevét Európában, hogy nem egyből jelentkeztünk, hogy bocs, én voltam, kinyitom az ablakot. Hanem ők voltak, akik ránk mutattak: kisbarátom, tőled van itt ilyen büdös! És hiába vigyorogtunk, hogy bocsánat, nem nevetett senki.

Mert az atom nem vicces.
Nagyon nem.