Novák Péter

2008. május 5.  14:48

Kit? Kit boldogít a lé, és kit nem? Tetszettek már döbbent unokák előtt mörcsendájz pólóért verekedő nagymamát látni? Nekem volt szerencsém. És volt szerencsém találkozni világszínvonalú jazz zenésszel, aki a nettó háromezer forintos gázsijáért viaskodott a szervezőkkel. Bár ez utóbbi régen volt, most már biztos van az ötezer is…

Határozottan emlékszem arra a pillanatra, amikor döbbenten vettem tudomásul, hogy bizonyos dolgokért fizetni kell. Hogy a víz, az áram, a gáz, ezek a dolgok nem ingyen vannak, a pénz, amit apám keres, ilyen és ehhez hasonló dolgokra megy el, és a nővérem többé nem pofázhat annyit az osztálytársaival telefonon, mint szeretne. Akkor vált világossá, hogy nem vagyunk gazdagok. Hogy a nyolcadik kerületben lakunk, egy tizenhat szintes ház hatodik emeletén, hatvannégy négyzetméteren öten, és a barátaim sem gazdagok, sőt szegények. Hogy a Buci azért nem marad focizni, mert fel kell vigye a fát a pincéből, hiszen a régi, leválasztott polgári két szobában még a cserépkályha volt hivatott ontani a meleget. Ja, és apám barátai sem gazdagok, rendesen kitérdelt nadrágokban meg nejloningekben járnak, félrehorgolt kardigánokat terítenek a vállukra, kevergetve a Karaván kávét, nagyokat szippantva rosszízű cigarettáikból.

És senki sem gazdag. Akadtak persze legendák, hogy valakiknek a Rózsadombon van valami izéjük, és azok baromi nagyok. Meg hogy nem mindenkinek vették el mindenét a komcsik, akik a fasiszták után jöttek. És tényleg, a mi utcánk is büszkélkedhetett egy Lincoln Continental limuzinnal, amit valamely környékbeli remek prímás hozott haza öt év Ámerika után, de nem fért el egyetlen utcában sem vele, így egy öreg bérház udvarán dekkolt évekig szalonállapotban.

Jobbhíján – mert utazni vagy csak úgy shoppingolgatni nem lehetett – egész gyerekkoromban múzeumokba jártunk, képtárakba, mozikba, néha színházba. Apám, ha jól értelmeztem, könyveket gyűjtött, mert az elég olcsó lehetett, hiszen fizetése nem volt túl sok, de a könyvtára hatalmas.

Apámnak most is rengeteg könyve van, bár nem tudom, hogy csinálja, nyugdíjas ugyanis, még mindig ugyanazon a hatvannégy négyzetméteren él (bár már egyedül), és hát most épp az a helyzet, hogy az irodalom sem túl olcsó. Még mindig múzeumokba jár, képtárakba, színházba, nemrég hívott, hogy nézzük meg az új Wajda filmet valahol, mikor, kérdezek vissza, tudod, mennyit dolgozom. Tudom, mondja ő.

A mennyit dolgozom mérhető így is, úgy is. Mérhető a dicsőségben, és mérhető pénzben is, a kettő azonban nem mindig jár együtt, apám esetében például kiváltképp nem. Mégis oly teljes az élete, akár egy gömbé, tán nem véletlen, hogy fizikálisan is inkább gurul, mint sétál…

Az én életem nem teljes, kicsit sem. Másoké sem. Pedig van pénzünk elég, még a létminimumon is, ha nem így lenne, nem rohamoznánk meg időről időre a tőke katedrálisait, hogy teletömött bevásárlókocsikkal járulhassunk a perselyhez, nem állnánk üdvözült mosollyal órákig a sorban, és odahaza nem kereteznénk be újra és újra a levélládákba dobott prospektusok akciós ajánlatait.



Legyen egy heted legalább kulturális. Ezen a hét napon minden író ajánl majd egy programot. Nézzük meg, mire megyünk vele, ki lesz boldogabb, vagy boldogtalanabb a végére…

Andzrej Wajda: Katyn
Uránia filmszínház 16.30 – 18.45 – 21.00
(Megy a Mamutban is, de ott fogadjunk, hogy vásárolni is fogsz…)