Hat hét után már mindenkinek feltűnt a bűz meg a hiányzó kuka, persze nyár volt, igazi szagos nyár, a kerti jerikó-rózsák meg a kerületi újszülöttek soha el nem bomló pelenkái, a bombaként aláhulló darázskörték és az elmaradhatatlan pörköltszag alá szőnyegként terült a halál illata, az igazi férges, húsrohasztó odor.
Lányáék jöttek, Dubrovnikból, betörték az ajtót, és a szobakonyhában feltornyozva ott állt a környék negyedévi szemete, szépen szortírozva, valami felfoghatatlan elv szerint. A szoba közepén pedig a zöld kuka, oldalára fehér olajfestékkel pingálták kalligrafikusnak nem mondható, meghatározhatatlan betűtípussal az utcanevet, a házszámot és nagyi férjének nevét. Mint valami mentőkabin egy soha célt nem ért űrhajóról. A nagyi élete főművének, a szemétkolosszusnak mértani közepén, a kukában feküdt összgömbölyödve – testét megannyi férgecseke eszegette, a horgászboltokban kaphatók hasonlók.
A nagyi univerzumában, ahol még minden jó lesz egyszer valamire, reinkarnálódtak a kidobott tárgyak, nejlonok, madzagok, lábasok és lyukas harisnyák, zoknik, csavarok és drótok, színes újságok és zacskók végtelen mennyiségben, ételmaradékok, tészták, húsok, sörös- és konzervdobozok olyan éllel, hogy kersztülvágnak egy achilles-ínt, mondjuk a nagyiét, ha belelép, cédék, videókazetták, borotvapengék és véres vattapamacsok, döglött akváriumi halak, aranyhörcsögök és hullámos papagájok – és a többi sok ezer termék és termény, melyet halálra ítélt a környező társasházak társadalma.
A nagyi újrahasznosított. Újra használni akart mindent. Csak még nem tudta, mire. Végül magát is recyclingolta, befeküdt a hajnalban belopott kukába, magára húzta a tetőt és elaludt. Nyáron nem tűnik ez fel olyan nagyon, hiszen mindenki Horvátországban van. Kinek hiányozna Horváthné?
És ez az én fátumom is, ha így megy tovább, én sem végzem másként. A családommal folytatott szemétháborúban csak vesztes lehetek, hol kukazsák a szemfödél. Nem tudom, melyik ponton őrültem meg, hol zárt rövidre az egyik idegpályám, hol zizzentek meg a neuronok. Egyszerre csak olyan elviselhetetlen gyűlöletet kezdtem érezni a rokonaim által termelt szemét láttán, hogy megpróbáltam én is szelektálni. A papír – műanyag – üveg háromszög még viszonylag könnyen ment Pesten, de a komposztáláson elbuktam. Viszont a sok aljas PET palackot sikerült egy nagy vörös vödör felé irányítanom, de azt, hogy azt összenyomják – ne a levegőt szállítsuk má’ - , máig nem sikerült elérnem. De a kupakokat legalább az egész ország gyűjti, valami megfoghatatlan jótékonysági akció keretében.
Na, ez a székesfőváros. De a Balaton északi partján, a Káli-medence torkában elterülő haciendánkon a helyzet reménytelen. Pedig itt aztán tudunk élni, egy kisebb állam víz-, bor-, sör- és felsálkészlete fogy el egy nyári napon, és persze kötetben álló sztármagazinok várják az betűre éhes analfabétákat. A tavalyi húsvét – május 1. – pünkösd háromnaposai után a tapolcai kukásautó tengelye tört, pedig az út aszfaltozva már, mióta csatorna is, nem szarunk a Balcsiba, hurrá. És akkor elkezdtem nevelni őket, hogy külön a Blikk, az Elle, a MarieClaire, külön a kóla és a kékkuti, külön a rizlinges, merlot-os, leánykás üveg. És aztán így, szépen szelektálva öntötték a kukába.
Azóta Pestre hordom. Nem érdekel. Sárga mellényben száguldok az autópályán, viszem a zsákokat.
És a nagyira gondolok. Lehet, hogy ez önzés. De az én szemetemet nem adom másnak.
(a szerző aktivista)
