Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2008. június 2. 09:28

Novák Péter

A fogyasztói társadalom legnagyobb ígérete, hogy mindenkiből lehet valaki, még belőled is, drága barátom! Te vagy a megtestesült amerikai álom, luxuskivitelben, ahogy frissen ondolált hajjal nekifeszülsz a menetszélnek a megállóban, igen, igen, látom rajtad, ma nagy dolgok vannak (ki)készülőben!

Mik azok a nagy dolgok? A siker például az. A sikert lapogatásokban és pénzben mérik, a siker boldoggá tesz, és gondtalanná. Egy ideig. Aztán persze szorongóvá is, mert hogy felmerül a kérdés: meddig vagyok sikeres? Meddig leszek a csúcson, ugye? Ez az American Dream rémálom része, hogy basszus, az a negyedóra hírnév, az nagyon hamar lepereg, és legalább az ötödik perctől már ezen töröd a fogpasztareklámból ismert kis fejed, hogy mi lesz, mi lesz, relax, nagy levegő, ezt tanította a pszichológus. Vagy a pszichiáter. Van mindkettő. Szóval a siker nagy dolog, de nem az igazi…

A hatalom! Meg van a hatalom, tényleg, az nagy dolog! Juj, hatalom, de jó, ahogy megsimogat, és mégis élre vasal, ahogy neved, rangod hallatán vigyázzállásba vágják magukat a telefonbeszélgetések, és ütemre nyílnak a fotocellák! A hatalom még pénz nélkül is hatalom, elég csak rátenyerelni az előbb említett zárszerkezet offgombjára, és máris te mondod meg, ki megy ki, és ki jön be. De a sikerhez hasonlatosan a hatalom is magányossá tesz, valahol egy portásfülke mélyén, ahogy a malátakávé alatt nyög a lepukkant rezsólap. Basszameg.

„Az ember célja e küzdés maga.” Gratulálok. Sokféle karrier létezik, például drogkarrier is. Ha kérdeznéd, mitől, hogyan jön ez létre – az üveges, vénakék tekintet, a nejlonba nyomott higító utáni vágyakozás – , a társadalom okos, tudományos válaszokat ad: családi hátteret, az ebből fakadó devianciát, rossz mintakövetést emleget. Lehet. És a fentiek? Mit is kommunikálunk mi az emberi élet céljárul?


Kultúrakommunikáció. Készülődöm fejben a holnapi eseményre (lásd: Sorokon kívül), programot írok, kiáltványt fogalmazok, és azon gondolkodom, mi ez? Mire jó ez? Gyártok ilyen mozaik-összetételeket, hogy kultúrakommunikáció, de mit jelent ez? Kik vagyunk, kik leszünk mi?

Szeretett szélsőségeseink szerint nyilván kommunisták, ha ilyen kifejezéseket használunk (semmik vagyunk, minden leszünk – hallottad már valahol?), még a szótövünk is a communis, ezek a latin vörösök mindenhová bepofátlankodnak!

Nem, nem vagyunk kommunisták, mint ahogyan mások sem, emberek vagyunk, együtt, így egyszerűen.

A közösség megtartó ereje. Tegnap volt a húgom huszonötödik születésnapi bulija. Jubiláló szám lévén édesanyánk mindent elkövetett annak érdekében, hogy emlékezetessé varázsolja az estét, így gyakorlatilag ott volt az elmúlt egynegyed évszázad: nyolcvannégy éves nagypapa, nyolchónapos csecsemő, és rengeteg barát. Innen, onnan. Bámultam beborozva ezt a sok embert, és azt gondoltam, ennyi. Ennyi a célja maga, és nem több. Nekem ez nagyon sok, nagyon sokat jelent, hogy kik, kivel és miért, miről beszélgetnek? Istenem, és tényleg beszélgetnek, Esterházytól az EB-ig tart az ív, és ez nem is nagy távolság, persze, hogy áthidalódik, és ha ez áthidalódik, akkor más is, és akkor tán szakadék helyett szándék van a fejekben, és ez a kultúra szándéka, még ha így meg sem fogalmazódik, csak olyan természetesen, kertben, fűben ücsörögve, cseresznyemagot pöckölve az égig…

Holnap nem jár rendesen a hetes busz, mert belepiszkálunk a menetrendbe, ha már kizökkent az idő. Gyere el, az igazi szél ott lesz. Viszont nélküled nem fog fújni. Sej, ami lobogónkat… Abba hagytam. Várunk. Tudod: a közönség megtartó ereje!