Novák Péter

2008. július 7.  12:00

Persze illene üres, hófehér címlappal indítani ezt a hetet, tiltakozásul a szombaton történtekre. Azok alapján ugyanis nincs olyan jóérzésű ember, ki legalább egyszer ne simítaná végig az útlevelét, sokadszorra álmodozván a másik élet ígéretéről, mert ugye „nem élet ez, nem élet ez”… De legalább mi ne keménykedjünk. Hogy mi is történt az Andrássy út, most már tényleg sokat látott díszletei között? Hát szomorúan állapíthatjuk meg, hogy rendkívüli esemény az nem. Valakik véleményt nyilvánítottak, megint mások meg ellenvéleményt, ennyi, ez a demokrácia, te kérted, te választottad!

Kérte a rosseb. Kezdem azt hinni, hogy a mi kultúránkban a diktatúrához hasonlatos államformák a hitelesek, ha úgy tetszik üdvözítőek, hiszen lényegesen nagyobb tettekre vagyunk hivatottak az elnyomás mázsás malomköve alatt, recsegünk, ropogunk, és fájunk, de legalább együtt fájunk, egy a kovász, egy a kenyér. Nincs különbség, kisebbség, többség, szabad akarat, individuum, csak törődött arcok mindenfelé, drámai családtörténetek és persze egy-egy hős, szabadságharc, hogy azért legyen mítosz, legyen kultusz. Ezek mentén akár több száz évig is fenntartható a fejlődés, tessék, lássék, magyar történelem, mindent mi találtuk ki! „Jó nép a magyar, tehetségesek, áldást kapjanak, országot minek?” Ahogy a dalíró fogalmazott.
Szabadságharc. Ha kivívtad, valóban új nap virrad, de a boldogság eufóriáján túl, ott kullognak a legendásan szürke hétköznapok, a békés építkezés kőkemény munkaórái. Ez, akárhogy is nézzük, nem valami vonzó perspektíva, főleg, ha másra rendezkedtél be, és a gardróbban plafonig áll a bombaalkatrész. Egy borongós hétfőben nincs semmi rendkívüli, nem tölt el büszkeséggel, lehetetlen egy munkahelyen vaskeresztes pólóban, símaszkban, és/vagy szuszpenzorban feszíteni, nekem aztán tényleg mindegy ki melyik oldalra szavaz, nem ideológiákról vitatkozom, az attitűddel, no meg a formával van problémám.

A harc művészet. Ebben a minőségben komolyak az elvárásaim! Mintahogyan komolyak azon, egyelőre még netanonim véleményvezéreké is, akik kellő ügyességgel, lassan - halkan, szélsőportálok mélyén próbálják menetelő hadsereggé rendezni a tar koponyákat. A „Mocskos Buzik!” focimantrája kellő tempót ad, a tartalmi egyszerűségen semmi perc alatt javítanának az önjelölt ideológusok. Javítani amúgy mindenkinek kell, mert valljuk be a papi reverenda rózsaszín bibliával is arcpirítóan egyszerű üzenetet hordoz, értem én, értem, csak hát valóban itt, és így kell e kezdeni meg(nem)értés problémájának feldolgozását? És igen, azoknak is illik elgondolkozni, akik a reggeli műsor sms csíkján az „aki otthon marad, nem kap pofont” néma gyávaságát legitimizálják, értsd minden, ami rajtunk kívül történik, az már nem a mi ügyünk, ugyebár. Mindenki megbolondult?

Az őszinteség, talán az segít, vértódulásos agyvelőnk mélyén, mégis józanul mérlegelni, nem feledve bajaink valódi forrását. Hiszen az igazi szabadság, csak tökéletes belső fegyelemben valósulhat meg – ahogy azt minden ősi küzdősport tanítja vala!



Egy sótlan, humorérzék nélküli országban leginkább azért lehetetlen élni, mert ezek nélkül úgy általában lehetetlen élni, ha, és amennyiben a vegetáláson túli életről beszélünk. Egy a megbocsátást, felülemelkedést hallomásból sem ismerő nemzetben leginkább azért lehetetlen gondolkodni, mert ezek nélkül csak a törlesztő részletek növekednek, ha, és amennyiben jól értelmezzük a történelem üzenetét. Egy kulturálatlan társadalomban azért lehetetlen élni, mert lehetetlen.

Szeretem az utcai harcosokat. Az igazi utcai harcos általában harminc kiló csont, és bőr. Fedélnélkült árul, kukából eszik, ha jó az idő, mindig mosolyog, ha rossz, általában megdöglik, mint egy kutya. „A kurva életbe egy igazi hős…”