Ugrás a menühöz Ugrás a tartalomhoz
2012. május 26., szombat - Fülöp, Evelin

Háború és béke

2008. július 20.  21:33
Jó volna, ha lenne. Megoldóképlet az életre. Soha nem is volt, ezt ikszelném be. Kérdés, hogy ez kétségbeejtő, vagy megnyugtató? Úgy veszem észre, hogy mi emberek inkább pánikba esünk, ha nem tudjuk a megoldást. Most rögtön, adj uramisten. Még inkább elborzadunk, ha gondolkodni kell felőle. És azt végképp nem bírjuk, ha valamire nem csak egy megoldás létezik.

Kocsis Péter ezen a héten egy elgondolkodtató, bátor írást írt, amely morális kérdéseket feszeget egy megoldatlan-megoldhatatlan kérdés kapcsán. Az írás valójában inkább hangos gondolkodás, mintsem lekerekített véleménynyilvánítás. Nem kell vele egyetérteni, lehet vele vitatkozni, de leginkább el kell rajta gondolkodni. Tanulságos elolvasni a rengeteg hozzászólást. Alig-alig akad olyan, amelyik valóban gondolkodik, vagy meg akarja érteni miről ír Kocsis, vagy még inkább: meg akarná érteni önmagát. Legtöbben gyorsan megtalálják a megoldóképletet: vagy rasszista a szerző, vagy liberális. Ezen aztán jól elvitatkozgatnak, abban a megnyugtató, magabiztos hitben, hogy kivételesen jól értik az írást.

Ez a jelenség híven tükrözi az ország közállapotát. Azt a gyorstüzelésű, kirekesztő, ostoba és minden értelem és felelősség híján való demagógiát, amivel vezető politikusaink egymást és az ő népüket (minket ugyebár) megszólítják. Fenét megszólítják, csak süvöltenek, mint a sakál. Hosszú évek kemény munkájával létrejött az ország megoldóképlete: ha nem fideszes vagy, akkor judeokommunobolsevista, ha meg fideszes, akkor fasiszta.

Aki netán több szempontot is szeretne mérlegelni, az el van veszve. Mint a magyar tanárok, ha értelmezni akarják az érettségi javítókulcsát. A javítókulccsal (elolvastam), azt hiszem kevesebb baj van, mint a tanárok felkészültségével, önállóságával vagy bátorságával. És bizony vannak olyan feladatok az életben is, amire egy százegyedik válasz is létezik.

Az elmúlt hónapokban felvételiztettem színész szakra a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Több, mint ötszáz, most vagy nemrég érettségiző fiatalemberrel találkoztam az ország minden részéről. Mindegyikkel beszélgettem. A tapasztalat lesújtó, még az öt évvel ezelőtti felvételihez képest is. Tombol a felületesség, tájékozatlanság, olvasatlanság. Sokan a rendszerváltás körül születtek, és ebben az elemeire hullott, színvonalát vesztett közoktatási rendszerben nőttek fel. A gyors megoldóképletek generációi, akik arra a kérdésre, hogy ki írta a Mozart című musicalt (mert a szerzőket rendszerint nem tüntették fel a felvételi anyagaikon) gondolkodás nélkül, tempóban vágják rá, hogy Beethoven.

Nekem persze szerencsém van, mert legalább találkozhattam minden felvételizővel. Nem lennék a helyében azoknak az egyetemi tanároknak, akik szeptemberben szembesülnek azzal, hogy kiket fognak tanítani.

Tizenhat új tanítványomnak, akik ősszel lesznek elsősök, kötelező olvasmány-listát adtam a nyárra. Előzőleg tájékozódtam melyikük hol tart. Nem volt nehéz dolgom, a magyar és világirodalom szinte teljes egészét feladhatnám. Sokat törtük a fejünket két barátommal, kollegámmal, hogy miket olvassanak először: jaj az túl nehéz, az nagyon hosszú, az szövevényes, azt nem fogják érteni… ilyesmi félelmek kerítettek bennünket hatalmukba.


Mert nagy a tét. Szeretném, ha megjönne a kedvük az olvasáshoz. Nem kérem, nem azért, hogy műveltek legyenek, bár az sem árt. Hanem azért, hogy megtanuljanak érzékenyen, bonyolultan, cizelláltan gondolkodni. Hogy csekély élettapasztalatukat olvasmányélményeikkel bővítsék. Hogy megértsék az emberi természetrajz gazdagságát, változékonyságát. Hogy nem csak egyszavas válaszok léteznek. Hogy mennyire fontos a jó kérdésfelvetés. Hogy kialakuljon az empátia és a tolerancia bennük, és nőttön-nőjön a kíváncsiság. Hogy ne keressenek megoldóképletet, mielőtt megértenének valamit.

A rendszerváltás után nem sokkal egy fontos budapesti kulturális pozícióba neveztek ki egy harminc körüli, egyetemet végzett politikust. Nem volt rest és felkereste Balassa Pétert, a nagyhírű esztétát, egyetemi tanárt, hogy lenne szíves neki olvasni valót adni, mert ő oly műveletlen és szeretné tudását gyarapítani. Rövid beszélgetés után Balassa Péter azt mondta neki: Maga, fiam, menjen haza és olvassa el háromszor a Háború és békét.

Hozzászólások

10 hozzászólás

aglaja  2008. július 21.  12:41

azt hiszem, itt a kultúrparton jóval színvonalasabb vita folyik kocsis péter írása kapcsán, mint más fórumokon. a türelemnek az ellenvélemények meghallgatására is vonatkoznia kell, ezt feltétlen osztom, mindkét oldalról. magam is folyamatosan bővítem az elolvasott könyvek listáját. :)

sao - a szomorúfűz  2008. július 22.  10:08

a könyvek listájának bővítését én is nagyban betűzöm, vagy éppen kicsiben:) Nekem az kanyarint kérdőjeleket, hogy a könyvet megemésztein is kell, és olyan nagy gondolatok vannak bennük olykor... és ha tovább olvasom, akkor nem történik meg az a bizonyos megérlelődés. Nem tudom értitek e. Így viszont egy könyv több időt kér tőlem, én elég gyakran megadom, de más könyvek talán soshasem kerülnek a kezembe. /egyetlen reményem marad, hogy Tolkien -nél olvasott az idők végezete után, talán lesz egy karosszék, ahol végig olvashatok mindent:)/ Például Hesse üveggyöngy játéka; ott volt egy nagyon szimpatikus beszélgetési/vitatkozási forma/; túl lépve az egymásnak szegezett kérdéseken, inkább a különböző szempontokat sorolták fel, mondhatni egymás mellé helyezték a kis részleteket, összeállt a kép, vagy annak egy része. Amennyire emlékszem, az nem derült ki, hogy a végeredményt hogyan hozták meg. Az sem, hogy mennyire csak a bölcs szemlélődéssel figyeltek.

aglaja  2008. július 22.  11:45

sao, ez a probléma ismerős, nekem, ha újraolvasok könyvet, akkor van az az érzésem, hogy ej, inkább újat kéne... vagy amikor filmet nézek, hogy akkor inkább olvasni. viszont akkor mikor jönnének a filmek, amiket tényleg fontos? remélem, a karosszék mellett lesz filmvetítő is. :)

sao - a szomorúfűz  2008. július 22.  12:58

jaj ne is mond:) és mind emellett rengeteget kint lenni a szabadban, felhők alatt, sőt felettük is, és a zene hallgatás is ugyan ez a téma kör; egy barátom idézett valakit, hogy annyi szépség van ebben a világban, hogy bele lehet halni. SZerintem inkább az epekedésbe halnánk bele. Anniyra és annyi ideig tudnám szeretni a szépséget, szinte tantrikus sexulaitásban, hogy az már egy ember öltőnyi. egyébként ezen a szálon beszélgetünk, mindig előjön a szépség "létjogosultságának" a kérdése... Ott van a "Malena" című film. SZámomra annyira kifejezi azt a vákum szerű emberi veselkedés lehetetlenséget. Itt mi a jó kérdés? ez a gondolat megfogott a fentebbi cikkben,

aglaja  2008. július 22.  13:34

mi jön a vessző után? akkor karosszék, könyvespolc, filmvetítő, cdlejátszó, ablak... és persze ajtó.

sao - a szomorúfűz  2008. július 23.  09:51

eredetileg csak félre nyomtam a billenyűt, :( - de mostanra egy gondolat felvetés a megoldó képletről, ott motoszkál bennem, igyekszem megírni, de most el kell mennem dolgozósdiba...

sao - a szomorúfűz  2008. július 25.  20:49

Háború neked, háború nekem Néztem a Beowolfot - nem tudom ki látta, ki nem. De ha megnézi, és észre veszi benne, azt az örök törvényt, hogy az életterek mindig ütik egymást, és párhuzamot tud vonni, a „szörny és az ember életterének ütközése között”, melyek olybá tűnik, hogy összeférhetetlenek, és a között, hogy ez mind a mai napig feszít megannyi területen, akkor a lehetetlenség és megoldhatatlanság belátásával valamit halkan, egy kicsit megérthet. Néha mai napig „csalódom” magamban, amikor egy állattörténeteket bemutató műsorban fájdalommal nézem, amint az egyik állat belemar a másikban, még játszik is az áldozatával, végül megeszi. Mert ennie kell. Majd az ő kicsinyeit eszi meg egy másik állat, talán saját csoport társai tépik szét „Isten tudja mi okból”; mint a majmok egymást Jane Godall leíráséban. Nehéz elhinni, elképzelni, de talán csak puszta, egyszerű agresszióból. Ugyan az zajlik most is, régen is, mindig is. Aki részt akar venni ebben a pocskondiázásban, az csak menjen ki az utcára, dobálja a másikat, azzal, ami a keze ügyébe akad, s mindezt valami el nem engedett feszültségből fakadón, ami talán nem is a mi hibánk. A kultúrpart egy másik cikkében… „nem a téma változik, hanem az emberek”. De ők is inkább csak cserélődnek. „Csak” cserélődnek. Arányokban, eloszlásban, s talán egyszer majd sorsban, amikor az embereknek elegük lesz ebből az egymás alázásából, bántásából, és inkább magukkal küzdenek, mint egymással, még ha ez több benső fájdalmat is okoz, egészen addig, amíg feldolgozzuk az emberi lét valóságosságát. A megoldó képletről azt gondolom, hogy igen is adott. Adott, amikor az embert arra nevelik a szülei, hogy legyen megbocsátó, legyen körültekintő, mert az élet egy kicsit, de csak egy kicsit, nem túlságosan; szövevényes. Senkinek sem könnyű! Amikor arra nevelik, hogy legyen jó ember, barátságos, előzékeny és kedves. /bár ha igaz az egyensúly elmélet, mi szerint minden jónak megvan a rossz oldala is, akkor talán nem is jó embernek kell lenni, de hogy milyennek, azt már nem tudom/ Valami nagy oltás kéne az emberiségnek, mely szellem-immunrendszerében megerősíti az értetlenséggel és a tudatosságtalansággal szemben. Felfényeli lelke ablakát, és ha mindezt képes egyszerre belátni, hogy az élettér nem csak egy személyé, és nem csak a saját érdek a létjogosult, mert annyian vagyunk egy bolygón, akkor talán egy kicsit megértheti a háborút, csak egy kicsit, csak halkan.

Hajnalpír  2008. augusztus 1.  09:17

Frissen végzett magyar szakos "tanár" vagyok, tanítani feltehetően soha nem fogok, hiszen melyik iskolaigazgatónak éri meg gazdaságilag egy egy szakkal büszkélkedő bölcsész... Azt hiszem, hogy ismerős az érzés, amiről írtok. Az olvasás középiskolás koromig legkedvesebb elfoglaltságaim közé tartozott, ezt azonban az egyetem első két éve megváltoztatta, majd mégis győztek a könyvek és az irodalom, újra olvasni kezdtem. Ez alatt azt értem, hogy megint élvezni kezdtem magát az olvasást. Alapjában véve úgy vélem, hogy az oktatásunkban rejlik a hiba, hiszen még arról szól az irodalom órák többsége, hogy neves költőink, íróink mikor születettek, és a kötelező olvasmány 28. oldalán a főszereplő milyen ruhát visel, talán a helyzet nem is fog változni... Úgy gondolom, hogy kis túlzással az emberek két nagy csoportra oszthatók az olvasást illetően; azokra, akik szeretnek olvasni, és minél többet olvasnak, annál inkább rádöbbennek arra, hogy mennyi könyv van még a világon, amit érdemes lenne elolvasni; és azokra, akik nem szeretek, gyakran technikailag nem tudnak olvasni, illetve többnyire a rossz élményeknek (tanár, rosszul megválasztott olvasmányok) "köszönhetően" nem szeretik ezt a tevékenységet. Sajnos a problémát az is súlyosbítja, hogy a tanárok egy része nem arra használja ezeket az órákat, amire szerintem a leginkább érdemes lenne, ennek következtében pedig a magyar, mint tantárgy egyre alacsonyabb presztízzsel rendelkezik, kötelező nyűg lesz… Mire is gondolok? Miért nem azt tanítjuk, hogy miként mondja el a véleményét, indokolja azt, hogyan lásson hozzá egy szöveg értelmezéséhez, hogyan fejezze ki a lehető legjobban magát, hogyan tudjon más fejével gondolkozni, melyik tárgy lehetne ennél alkalmasabb arra, hogy olyan fontos készségeket fejlesszünk ki, amelyeket nap, mint nap használunk, legyen bármi is a foglalkozásunk? Talán tanárként nem merjük megadni a lehetőséget a diákjainknak, hogy elmondják a véleményüket, mert azt nem értenénk? Az irodalomnál talán nincs is alkalmasabb arra, hogy élettapasztalatok hiányában megismerhessük a világot, hogy úgy foglalkozzunk problémákkal, hogy azok valójában nem bennünket égetnek… Ez lenne szerintem a legfontosabb, de mivel a korunkban arra törekednek, hogy minden kérdésre csak egy helyes válasz létezzen, így nincs tere a gondolkodásnak, elmélkedésnek. Csak az a jó, ami kézzel fogható, tényszerű, bizonyítható, legalábbis a természettudományok világában, a mi világunkban biztosan… Ha pedig nem akarunk mások lenni, mint a többiek, mi is csak egy szempontot, egy választ, egy igazságot ismerünk… Elnézést, a hosszú nyúlt hozzászólásért, illetve azért, mert tulajdonképpen sok új információt nem tettem hozzá az eddigiekhez, hanem inkább veletek értettem egyet…

novakeszter  2008. augusztus 1.  10:57

Hajnalpír! Én magam is egyetértek... veled is, magammal is. Erről soha nem elég pampogni, hátha néhányan meghallják. Sajnálom, hogy nem akarsz tanítani. Szomorúfűz! Nagyon élvezem a hozzászólásaidat. Szerintem írnod kéne. Nagy adomány, ha valaki ilyen könnyeden, szépen, okosan fogalmaz.

Hajnalpír  2008. augusztus 11.  10:50

Eszter! Tanítani szeretnék, de kissé kilátástalannak látom a helyzetemet, ami az álláskeresést, illetve találást illeti. De az olvasásról többet nem mondok le...

Megjelenített név * :

A Kultúrpart programajánlója