Novák Péter

2008. július 28.  10:29

El tudunk képzelni egyetlen lottó ötöst? Öt árva számjegyet az emberiség kultúrtörténelmében, mióta is a szerencsejátékot feltalálták? Nagyjából ennyi az esélye annak, hogy egyedül vagyunk a kozmoszban, mi magányosnak tűnő világegyetemisták, hajósai a végtelen űrnek… Nem, nem lehet csak a miénk kizárólagosan ez az idő, és tértelenség, valahol más, vagy hasonló létformák börtönében is dörömbölnie kell a létezésnek, tán nem ennyire látványosan, de akkor is. Az „élet él, és élni akar”!

Például kutyám, a mérsékelten jól nevelt Mandula ridegfém itatótáljában, ahogy a friss víztől gyöngyöző falanszterben hallgatag algák egy csoportja szervezkedik az új minőség létrehozására, dacolva az elemekkel, vagy épp kihasználva azokat, mit tudom én, mégis megható módon hirdetve a teremtés dicsőségét. Csodálatos varázslat.

Széndioxid buborékok rohannak az égig a szódáspohár vastag falán, belobban a gáz, ahogy alágyújtok a kávénak, szorgos hangyák egy csoportja menekíti az alélt ementálit. Nap, mint nap döbbent Gulliverként nézek szerte szét birodalmamban, mily szervezett rendszerek, értelmek ölelik a magam alkotta káoszt keblükre. Tán így van ez a táguló égbolt sötétjében is, a pislákoló csillagudvarok millióiban. Jaj, meg kell a szívnek hasadni.

Értelmek iskolája. Korunk az életen át tartó tanulást preferálja, tudatosítva evolúciós feladatunkat, hogy nincs hátra, csak előre, és bizonyos értelemben (ha már) így is van rendjén. Legyünk hát végre mindannyian felsősök, legyen tudatos a tapasztalás, birkózzunk meg elménk határain, színezzük ki a fehér foltokat, még oly önző szándéktól vezérelve is! Mert a tudás, mint olyan, manapság önzővé tesz, arisztokratikussá, nem felelőssé. Akár a hatalom. Hatalmas.

Csütörtökön Baranyainéhez megyek, húsz éve nem látott irodalomtanáromhoz. Húsz év az rengeteg. Borzongatóan sok, még akkor is, ha nincs olyan hét, hogy ne lenne velem. A belém vésetett, égetett, gyötört idézetek, évszámok, verslábak mentén, ott lakik a gondolataimban, a leírt szavakban, ahogy az automatikus helyesírás program újra, és újra elkéri az ellenőrzőmet, ott jár a megírt dalokban, a színházban, egy „hát”-tal kezdett mondatban, hogy javítsam ki, kezdjem újra, és egyáltalán.

Különös fegyelem volt az övé, és különös szeretet, értelem, és érzelem. Nekem, burokban nőtt gazembernek különös. Athéni szél és spártai eső. Vasszigorral vasalta be a tanagyagot, gyakorlatilag nem lehetett hibázni. Hajtincseket vágatott le, átöltöztetett serdülő tiniket, számon kért, és számon tartott. De a Viszockij bakelit ropogására a Tagankáról mesélt, és Ljubimov előadásáról, ezek egy színész, egy színház, és egy rendező kedves olvasó, tán a google – ben megtalálod őket. Olvasónaplót vezettünk, és keményfedeles jegyzetfüzetet (hogy ma is meglegyen), és önképzőkört alapítottunk, jeleneteket írtunk, jelmezt varrtunk, és koncertet szerveztünk.

Egy életen át tart a tanulás. Egy életen át tart a zuhanás, mindig elöről kezdenéd, ha lehetne, nem tékozolva el a drága időt. Azokat a negyvenöt perceket ott a gimnáziumban, ma aranyban mérnék, nem tanári fizetésben. Ági néni elévülhetetlen érdeme, hogy megtanított késsel, és villával enni egy Magyarország nevű kocsmában.


Szeretem a csendes nagy összefüggéseket. A fémtálban születő algatelepet, a kukac rágta iker szilvát, a Népszínház utcai Antikváriumot a neonbagoly cégérrel, és Baranyainét. Ennyi az élet, mértékrend, és értékrend. Nincs más hátra, mint „sírni, sírni, sírni…”