Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2008. augusztus 6. 05:32

Kocsis Péter

...mondjuk, ha hirtelen csend támad a társaságban. Az egyik legemlékezetesebb ilyen angyali „filmcsend” számomra a Sörgyári capriccio híres jelenete, bizonyára sokan ismerik. Egy picinyke részlet csupán a filmből, de angyal kíséri – ahogyan Pepint és Maryskát a kémény tetejére, ahogyan a félnótás szent bolondot a Hóvirágünnepben, az éjféli pacalleves tragikus útvonalán, ahogyan...

Ahogyan oly sok pillanatunkat kísérik, legtöbbször úgy, hogy észre sem vesszük, meg sem halljuk. Mert az angyalok szeretik a csendet. A csend pedig nem más, mint az angyalok üzenete. De hogyan is állunk e csenddel-csönddel? És az angyalokkal?

A kérdéssel már a XX. század elején foglalkoztak néhányan (A. Huxley, Hamvas Béla példénak okáért), és azt állították, hogy a csend, mint olyan, földünkről alig egy évszázad múlva el fog tűnni. Szép csendben… Különös ez a mára már csaknem befejeződött folyamat: nincs történelme, nem lehet statisztikákat készíteni róla, nem tudunk rezervátumokat létesíteni az utolsó, itt-ott még felbukkanó csöndeknek, és ha minderre bűnöst keresünk, nem lehet egyértelműen hibáztatni érte bárkit, bármit is. Ám éppen ebben rejlik lényege: ami a Földön az utóbbi pár évtizedben történik, és aminek gyökerei az elmúlt pár évszázadba nyúlnak vissza, az igazán „kollektív bűn”, amelynek folyamatos elkövetésében senki sem ártatlan.

A csend eltűnése nemigen foglalkoztatott állatvédőket és zöldeket, igen ritkán került nemzetközi konferenciák programjába – és csak akkor értjük igazán a dolog jelentőségét, ha néha egy-egy réten elheveredve hallgatjuk a madarak énekét, a levelek susogását, a patakcsobogást és az apró rovarok zümmögését. És főként olyankor, amikor számunkra még ez is megszűnik egy-egy pillanatra... Kevés ilyen pillanat van ma már, és talán ennél is kevesebb ember, aki odafigyel az ilyen csodákra, vagy még inkább ezek hiányára. A csendre. Az angyalokra. A részletekre. Amelyekből aztán összeáll – az egész.

Mert a „múló ember” típusa valójában aktívan küzd a csend ellen, és nem nyugszik, ameddig azt életének minden mozzanatából száműzni nem képes. A rádió, a televízió: otthon, a kocsmában és a társalgóban – mindez biztosíték arra, hogy a modern ember még véletlenül se hallja meg a csöndet. És ha ez sem elég, hát este altató, nappal nyugtató, útközben walkman, kikapcsolódásként pedig diszkók és hip-hop partik, miegyebek. Mindent, csak csend ne legyen! Csak angyal ne jöjjön! Csak össze ne álljon a részletekből az egész. Mert ha csend van, akkor az ember kénytelen egy kicsit magába nézni, elgondolkodni mindazon, amit addig élt, amivel éppen foglalkozik, és ahogyan elképzeli a jövő pillanatait. És az maga lenne a katasztrófa, az utolsó pillanat, szembenézni azzal, hogy mindenütt csak a zörgő üresség, a zajos magány, a kongó céltalanság, az elhazudott lét. Ha csend van, akkor az ember kénytelen szembesülni önmagával és a világgal egyaránt: és a csendben már a régi korok embere is érezte az elmúlást, a halandó lét fájdalmát, egyben a reményt az örökkévalóságra. Ám manapság, amikor nincs középpont se kinn, se benn, amikor csak a zajos anyag dübörög kívül-belül, a matéria ördöge lármázik, alighanem rádöbbennénk a csendben, hogy mennyire hiányoznak az angyalok – az Egészből és a részletekből egyaránt... És akkor azt is felismernénk, amit oly sokan előttünk – hogy az idő múlik, akárhogyan zajongunk is, csendben, de biztosan, és ahogyan eltűntek a földről az istenek, a varázslók, a tündérek, lassan itt hagynak már az angyalok is. A csenddel együtt. Ezért kell minden zugból száműzni a csendet: mert az önmagával való szembesülést a modern ember képtelen lenne elviselni.

Mourez en silence – haljatok meg csendesen... Mert ha más nem, a halál angyala úgyis eljön hozzánk, akárhogyan lármáztunk is életünkben. Ahogyan Hamvas írja: „Kár az embernek azzal törődni, hogy mi lenne, ha nem halna meg. Legyen nyugodt, meg fog halni. És kár az embernek emiatt az, elismerem, átkozottul kényelmetlen félelem miatt olyan nagy zajt csapni. Haljatok meg egyedül. És haljatok meg csendesen. Annál is inkább, mert amúgyis mindenkinek, még a kimagasló kollektivistáknak is minden külső segítség nélkül, magányosan, individuálisan kell meghalnia és ezen semmiféle lárma nem segít. Éljetek közösségben és egyedül kell meghalnotok. Éljetek vidáman és haljatok meg csendesen.”

Angyal szállt el felettünk – meg sem hallottuk, észre sem vettük. Pedig őriznünk kellene, amíg még itt van: részleteinkben legalább. Különben nem áll össze az egész…