Novák Péter

2008. augusztus 18.  15:47

Mi az, hogy az ember kétszer nem léphet bele ugyan azon folyóba? Te nem beszélni magyar? Hát miféle hülyeség ez már megint, könyörgöm? Honnét jössz te? Nem veszed észre, hogy mindenki egyhelyben tocsog? Hogy nem kétszer, ezerkétszázkétszer? És nincs is folyó, inkább egy tó lenne ez, Kárpát Medence, Mocsár, Láp, Pocsolya, Hordalék, … avagy “a pohár, ha be van telve, és a szájadig ér”? Nincs több kérdésem?

De van. Miért jó a Sziget? Mert mindenkit emel szépen, felfelé. Talán vagy két centivel magasabbnak is tűnök egy héten át, vadonat új, piros underground nadrágomban idén úgy, mint bármely eddigi évben. Bizony, ez a kezdetek óta működik, tessék, te is, most is a legjobb, és legujabb formádat hozod, és a másik is, és harmadik is, és így tovább, napi hetvenezer látogatóig. Itt senki sem kripli, senki sem béna, tehetségtelen, pöcsfej, ütni való senkiházi, legyen bár melegbár a találkozónk helyszíne, romasátor, civil falu, az ökomenikus szeretszolgálat, az ability park, avagy a Vietnami Nemzeti Vízi – Bábszínház, mindenki autentikus. És ha már nemzetiség, az sem baj, hogy nem beszélni magyar, mert valami összeköt minket, az a spirituális izé százhatvannyolc óráig, istenem, hány éve is szedem szaporábban a levegőt már a K. hídon, hogy valami jön, valami lesz, valaki jön, valaki lesz?
Ady Endre
A Tisza-parton

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
Kit érdekel, hogy milyen a wc, hogy belep a por, hogy sorban állok kultúráért, fizetek a zsíroskenyérért, meg fordítva, és a piros nadrágom is hát csúnyán belefutott valamibe. Kit érdekel? Szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez az az őrült nagy találmány, a trükk, a varázskalap. Nem véletlen, hogy a feleségem vette észre az érzést egy jaffától mámoros délután, babánkat tologatva a sziget szegletén: igen, identitástudat és liberalizmus nem egymást kizáró fogalmak! Mármint a K. hídon túl. Csak legyen karszalagod.

A lebegés véget ért, az idén legnagyobb lélekszámban képviseltett fránya francziák is hazahúznak, libertéstül, egálitéstül, fraternitéstül, marad a kosz, meg a szomor’, magány, depresszió. “Kapjátok be a nagy magyar f...omat”, ér utol egy üvöltés Óbudán, sírok s tán kicsit nevetek is egyszerre, józanít a valóság, de rendesen. Vagy tán éppen fordítva… Mintha most kezdenék benyomni, tán már hallucinálok is, az üvöltésen túl hallani vélem a hörgéseket, sikolyokat falak, vakablakok mélyén, dohog a lakótelep, morog a villamos, szitkozódik a hajnal, egyre hangosabban. Pont a szájamig ér. Hol zsargonság van, ott zsargonság van. Legyen szó bármiről.


A fenti villamos közönségéből egy ötvenes úr, gyakorlatilag egyre hangosabban elemzi a magyar arany hiányának okát, lassan – személyes partner hiányában – egyre komolyabb hallgatótáborra tesz szert, a felelősök köztünk élnek, mondja, és itt nevek is elhangzanak, majd irányzatok, és még ki tudja, mi. És az ezüst, hogy valaki a világ második legjobbja? Nem szólok, győz az életösztön, permanens a forradalom.

A magyar arany, milyen is az? Tán mint a magyar narancs: kicsi, savanyú, de a mienk. Ha nem lesz, az a baj, ha lesz, majd az baj. Állunk a tóban, lassan szügyig, és már tényleg nem örülni semminek, nem csinálni semmit, nem beszélni semmiről, csak pofázni, pofázni, pofázni, rendületlenül. Az nagyon megy.