Kocsis Péter

2008. szeptember 3.  08:16

Hová tűnik a kép tárgya és alanya, amelynek neve: Szerelem első látásra? Kenéz úr kérdései és válaszai bizony majdnem mindenkit érintenek, ezért valóban érdemes egy kicsit elidőzni a témánál – és nem csupán egy rövid hozzászólás erejéig. Természetesen minden elmélet csak egy-egy variáció, lehetőség, amely vagy megtetszik azonnal, vagy összekacsintunk vele, és továbbállunk. Nos, íme az én alternatívám.

A bal meg a jobb agyfélteke, a bal kéz meg a jobb kéz, ezeket az összefüggéseket már mindenki ismeri, racionalitás és álmodozás, jin és jang, nő és férfi, csak az a kérdés, mit kezdünk így, együtt a kettővel. Balkezesek előnyben a föld elhagyásakor, repülés közben, jobbkezesek otthonosabban mozognak két lábbal a földön maradva... Kétbalkezesnek lenni mégis rosszat jelent, kétjobbkezes meg talán nincs is... Nem tudja a balkéz, mit akar a jobb, vagy ha igen, sokszor nem ért vele egyet. Mindezzel számos tudományos mű és esszéisztikus írás foglalkozik.

De hogy van ez a pillantással? Bizony, nem olyan egyszerű dolog. Bal szem, jobb szem. Megfigyelték-e már, hogy minden embernek van egy szomorú és egy vidám szeme? Szinte hihetetlen, de így van! Működik, próbálják csak ki, nézzenek rá a szemben ülőre, takarják el először az egyik, majd a másik szemét, az egyik mosolyog, a másik szomorú, és sohasem lehet tudni, kinek melyik a vidám és melyik borong még nevetés közben is: micsoda csoda! Vagy saját magukkal: tükörbe nézve egyik szem, másik szem, és kiderül minden...

Egy furcsa kiállításon jöttem rá a dologra. Egy cseh fotográfus híres emberek portréit állította ki, mégpedig úgy, hogy egy számítógép segítségével hosszában megfelezte arcukat, majd a baloldalt áttükrözte a jobboldalra és viszont: az eredmény megdöbbentő volt, két egészen más ember portréja, pedig ugyanazok voltak, csak éppen megfelezve, majd megkettőzve... Némelyikre rá sem lehetett ismerni... Dr. Jekyll és Mr. Hyde, a fotográfus által leleplezve. És ahogyan az ember elnézegette azokat a portrékat, egyértelművé vált, hogy a főszereplők a szemek.


Mondják, a szem a lélek tükre, bizonyára így van, a lélek viszont egy tükörkép nélküli tó, legalábbis egyesek szerint, szóval nem könnyű kiismerni magunkat ebben a dologban. A lélek tükre. Na jó, de melyik szemünk? Vagy két lelkünk lenne? Egy vidám és egy szomorú? És csak a kettő együtt tükrözi valódi énünket? Ezért kell a két tükör? De hogyan nézzünk bele egyszerre mindkét szembe? Hiszen a velünk szemben ülőre általában – figyeljék csak meg – mindkét szemünkkel pillantunk ugyan, de csak az egyik szemébe nézünk. Felváltva, hol így, hol úgy, de egyszerre csak az egyikbe.

Szerelem első látásra... Gondolják csak el: megismerkedünk valakivel, és az egész csak egy hajszálon múlik – pontosabban egyetlen pillantáson. Elgondolkoztak már azon, hogy partnerük melyik szemébe néznek gyakrabban? És azon, hogy melyik szemébe néztek, amikor megismerkedtek, amikor elhangzott az első vallomás? A vidámba? A szomorúba? Nyilván nem tudják, utólag nem lehet ezt már felidézni. De vajon mit jelent ez? Vajon meghatározhat-e valamit egy kapcsolatban, akár hosszú távon is? Megannyi kérdés, amelyre aligha lehet meggyőzően válaszolni, de érdemes eljátszadozni a gondolattal.

Talán hallottak már a Baader-féle „ezüstpillantásról” (Ferenc Xaver von Baader, német katolikus teológiai író, 1765-1841): alighanem ez az a pillanat, amelyben a két szemtükörbe egyszerre tudunk belenézni, amikor a lélek egészét láthatjuk. Azt mondják, az ilyen kivételes pillantásból születik, születhet egyebek között a szerelem első látásra, egy afféle villámcsapásból, amely hirtelen mindent megvilágít, mindent láthatóvá tesz. „Összeáll a kép”, és a szokásos folyamatokat átugorva esünk szerelembe valaki iránt. Ha ez kölcsönös, máris előttünk az oly sokszor emlegetett, de legtöbbször csak álmainkban átélt ideális kapcsolat, a szerelem első látásra... Ez az eset azonban nagyon ritka, és az „ezüstpillantást” követő hirtelen szerelembezuhanás a másikat általában zavarba ejti, nem tud mit kezdeni a hirtelen megváltozott viselkedéssel. Baader szerint azért, mert az ezüstpillantás legtöbb esetben csak az egyik fél részéről valósul meg.

Az ezüstpillantás természetesen vonatkozik személyekre éppúgy, mint dolgokra – ez az a kép, amely az első, de amelyben minden benne van, amely megőrződik, belénk maródik mindörökre. Akkor sem tudunk szabadulni tőle, ha szeretnénk. Nem illan el soha, képtárunk örök darabjává válik. Ha a világ egy-egy dolgára sikerül így rápillantanunk, nagy felismerések születhetnek, és boldoggá tesz minket e csoda. Ha azonban valaki és nem valami az ezüstpillantás alanya, ott egy hasonló erejű visszanézésre is szükség van a kiteljesedéshez: ahhoz, hogy a pillanat esetleg örökkévalósággá váljon két ember számára, és egyik se álljon tovább, egy következő pillantás reményében. Legtöbbünk számára marad a hagyományos egymásra nézés – a két tükör valamelyikébe, úgy, hogy a másik ember is csak lelkünk egyik tükrébe lát bele egyszerre. Ilyenkor valóban idő kell, hogy igazán megismerjük egymást. Ha ez a helyzet, a mi döntésünkön múlik, hogy vállaljuk-e a második, a harmadik, a századik pillantás, a fokozatos megismerés „kockázatát”.

Mindez természetesen tudományosan nem bizonyítható, sőt racionális szemmel egyenesen nevetséges lehet – tény azonban, hogy a „megvilágosodás” hasonló pillanatairól sokan írtak már. Ilyenkor nem a szokásos elrendezettségben, nem pólusaiban, nem részleteiben, hanem egyszerre és együtt látjuk a világ dolgait, és a világban önmagunkat, helyünket, lehetőségeinket. Ilyenkor a lappangó tulajdonságok létté „kristályosodnak” (Stendhal), „valószínűség-érzékünk” (Weininger) felmondja a szolgálatot – azaz, Hraballal szólva, „lehetővé válik a lehetetlen” (Őfelsége pincére voltam).

Bárhogyan van is, a vidám és a szomorú szemek esete könnyen bebizonyítható, megtapasztalható, győződjenek csak meg róla – aztán ha kedvük van, gondolják tovább, mit is jelenthet mindez. Érdekes kaland, szerintem megér egy-két kacsintást.