Kocsis Péter

2008. szeptember 13.  09:33

A szomszéd asztaloknál ülő fiatalok mindig néma csöndben figyelik a társalgást. Bizony, szombat esténként ezek az ifjak olyasvalamit művelnek, amit nem volna szabad: hallgatóznak. Ám ezért senki sem haragszik rájuk, hiszen bárki ezt tenné, amikor a két legöregebb és legbölcsebb Varázsló gondolatokat cserél...

- Képzeld, tegnap újra kibővítettük!

- Ne mondd! És ott voltak mind a hárman?

- Mind a hárman. A Mély, a Magas, meg a Kék.

- A Kék is? Hiszen multkor azt mondtad, ő....

- Igen, igen... De aztán valahogy elmúlt neki. – és belekortyol a teájába.

Öreg és bölcs Varázslók ők ketten. Talán a legöregebbek és a legbölcsebbek az egész világon. Minden szombaton elballagnak a Táltos-teaházba, leülnek törszasztalukhoz, és beszélgetnek. Hol szűken mérve a szavakat, hol bővebben osztogatva. Közben pedig teáznak. Mindig egyetlen csészényit, mindig hét kortyra beosztva. E szokásuk eredete már homályba veszett, mégis sokan követik: néhányan tiszteletből, sokan egyszerűen csak az utánzás kedvéért. Olykor, ha sok megbeszélnivalójuk akad, mágushörpölő csészéjük alján hagynak egy nyolcadik kortyra valót is. A Táltos-teaház többi vendége ezért mindig izgatottan lesi őket a hetedik korty után, s ha nem állnak föl, boldog mosoly árad szét az arcukon: még egy korty és így még egy fontos téma hátravan. De ez csak ritkán fordul elő.

A szomszéd asztaloknál ülő fiatalok mindig néma csöndben figyelik a társalgást. Bizony, szombat esténként ezek az ifjak olyasvalamit művelnek, amit nem volna szabad: hallgatóznak. Ám ezért senki sem haragszik rájuk, hiszen bárki ezt tenné, amikor a két legöregebb és legbölcsebb Varázsló gondolatokat cserél...

- És hogy sikerült?- kíváncsiskodik az Egyik.

- Jobban, mint eddig bármikor!- felel a Másik lelkendezve.

- Hol álltatok?- kezd a részletek felől érdeklődni a barátja.

- Ugyanott, de a Magas fölrakta az egyiket a polcra. – Hangzik a titokzatos válasz, ám ők, úgy látszik, fél varázsszavakból is megértik egymást:

- ARRA a polcra?

- Ühüm... – erősíti meg a Másik Varázsló, s hogy szavának még nagyobb nyomatékot adjon, belekortyol teájába. Immár harmadszor.

A teázóban ülők fellélegeznek. Hát újra! És megint! Ki tudja, hányadszor! Ráadásul a Magas fölrakta a polcra. ARRA a polcra! De nem sok idejük marad az elégedett bólogatásra, mert most a Másik kezd neki:

- Mi pedig ma délelőtt pontosan a felére szűkítettük!

- A feléig? Egyetlen délelőtt? És pont ma, mikor esett az eső? Hiszen ez nagyszerű!

- No igen. – bólint rá szerényen, de azért büszkén társa – Én is nagyon boldog vagyok. Azt, hogy ebben a nagy esőben, és a felére! Persze segített.

- Ezt nem is lehetett volna nélküle! Csak neki van olyan kiálló vége.

- Különben most majdnem AZT is levettük. – jegyzi meg mosolyogva – ha holnap kisütne a nap, talán...

- Hmm... Azt azért nem hiszem. Tudod jól: éppen a kettő között van, és egyre szűkebb a hely! – hangzik a józan figyelmeztetés.

De az asztaloknál ülők szemében felcsillan a remény – talán a jövő szombaton megtudhatják, sikerült-e… Addig meg szurkolhatnak, hogy kisüssön a nap! És ez is valami.

Így tárgyal egymással a két Varázsló: a világ két legöregebb és legbölcsebb Varázslója. Sok mindenről esik még szó, van idő bőven: az ötödik, a hatodik, és a hetedik korty még ott gőzölög asztalukon. S ki tudja, lesz-e nyolcadik…

Telnek az órák, még a Táltos-teaház előtt is várakoznak néhányan, akik nem akarják elmulasztani a pótolhatatlan estét. Aztán mindketten felállnak, és kisétálnak a csillagos éjszakába. Egy-két merészebb növendék még utánuk oson, ám ekkor már némán baktatnak egymás mellett. Hogy azután hazaérkezvén nekilássanak mindenhez. Levenni, visszatenni, átrakodni, kibővíteni, leszűkíteni, a Magassal, a Méllyel és a Kékkel. Ilyenek ők. Bölcsek és öregek. De belül örök fiatalok.