Jutka szerette, ahogy a világ volt régen. Megszűnt a Karaván, hát áttért az omnijára, pedig már az is dauveekbertc lett, már a fene se ismer ki magát, de azért mégis. Legalább az már létezett akkoriban. És ami akkor volt, arról még lehetett tudni, hogy micsoda. Most már meg központilag darálnak, pedig annak idején mennyit állt a Közértben, az ormótlan gép előtt.
A csempézett falon, kávébab testű szerecsengyerek kínálta a gőzölgő feketelevest, és Jutka figyelmét mindig elvonta az a gúnyos vigyor a turbán alatt, pedig ügyelnie kellett rá, hogy fel ne boruljon a zacskó, amibe akadozva, szóródva, az előző vásárló, és sok száz más vásárló kávéjának aromáját hordozva belezuttyantak a párától összeállt kávégalacsinok. Lezárta azzal a lekerekített szélű kartonlapocskával, amiből a nagyanyja mindig kulcstartót fabrikált. Kilyuggatta a szélénél, és ráírta a fontos koordinátákat, hogy Erika, alsó pince, farács, felső zár. A nagyanyja ügyes volt. Tejeszacskókból lábtörlőt font, adidast csempészett Mariborból, kitömte vele a pótkereket, de volt úgy, hogy megtalálták.
Na és volt egy négere.
Ott lakott a szomszéd házban, diplomata lehetett, vagy diák, vagy sportoló. Mindenki csak így hívta, Néger, sőt, ő is így adta át ajándékát karácsonykor a nagyanyjának - mást talán nem is ismert: - Szeretettttel négertől – az üdvözlő kártyán sok-sok t szerepelt.
A nagyanyja meg adott neki két puszit, és egy Pesti Műsort, amiben bekarikázta a szentesti filmeket, amik szerinte a Négert érdekelhetik. Sydney Poitier. Mert hogy ő muszlim, neki „a Jézuska nem maszek”.
Jutka mindig megtörölte az arcát a nagymama csókja után. De nem a csak Néger miatt.
Most, amikor vasalta az inget, míg Imre a wc-n ült, első szofiját és az omniját slukkolva, ez jutott eszébe, amikor bemondták. Ki is kiabált, hogy:
- Imre, nyert a néger!
- Mi?
- Nyert a néger!
Aztán Imre csak kijött, a kis helyiség illatát lobogó zászlóként húzva maga után, és ő is a plazma elé telepedett, egy utolsót szívva a parázsló filteren. A képernyőn a Világ Új Ura mosolygott.
- Ez nem is igazi néger.
- Dehogynem. Az ő nagyanyja még ott él, Afrikába'.
- Na akkor drágább lesz a banán – mondta Imre, és röhögött.
Jutka mosolygott.
- Már’ mér’?
- Figyeld csak meg. Ők összehozzák.
És Jutka már látta is maga előtt a nagy néger összeesküvést. Hogy felverik a banán árát. Meg a kókuszdióét. Azt ugyan csak egyszer evett, kislánykorában, de annak is csak sírás lett a vége, mert végül a nagyanyjának úgy varrták vissza a nagyujját. Karácsonyra kaptak a négertől egy hatalmas kókuszt, és a nagyanyja a szekercével ment neki, a fáskamrában. Lesújtott, a kókusz gellerből kivitte a lámpát, a balta meg félig levágta ujját.
Jutka azóta nem szereti őket.
