Szálinger Balázs

2009. február 9.  12:23

Az irodalom nem mindig volt ám papírszagú szerzők egymásnak szóló játéka. A Nyugat gárdájában forradalmárt, műveltségi orákulumot és valóságos celebet egyaránt találunk. Az irodalomról mégis a könyvespolc jut az emberek eszébe. Nem az élet.

Ezekben az években jár le a Nyugat sok nagy életművének jogdíjkötelessége. Tavaly volt százéves a Nyugat. Két apropó, amelyre hivatkozva a saját eszközével lehetett volna olvasásra bírni a sztárokra éhes korhangulatot. Ha ügyesek vagyunk. De nem.

A szerzői jogok a szerző halála után 70 évvel minősülnek közkinccsé. Utána boldog-boldogtalan kiadhat, amit akar, az örökösök meg se szólalhatnak. Azt vártam az új évezred első évtizedétől, hogy valósággal elárasztják az utcát és az aluljárói könyvesboltokat az olcsó, vékonypapírú könyvek a Nyugat élvonalának szerzőivel. 

Mert a nagyágyúk közül valahogy szinte mindenki a harmincas években vagy akörül távozott (Tóth Árpád – 1928, Krúdy – 1933, Kosztolányi – 1936, Somlyó Zoltán – 1937, Juhász Gyula – 1937, Karinthy – 1938, Nagy Endre – 1938, Babits – 1941, Móricz – 1942 és a bonus track Móra – 1933 és József Attila – 1937). 

És tegyük hozzá, a sors remek apropót is adott a kezünkbe: a Nyugat 2008-ban ünnepelte a centenáriumát, nem is kellett tehát olyan nagyon vadat álmodni, hogy azt higgyük: ez az évtized (ami épp most ér véget) egy valamennyire érezhető boomja, egyfajta reneszánsza lesz a modern magyar irodalom első néhány évtizedének. És nem az lett.

Pedig a Nyugat éve szépen sikerült. Országszerte a helyén kezelték az ügyet, a köztévé is mindent megtett, hogy méltón tárgyalja, itt-ott a kereskedelmi média küszöbét is elérte a téma. Nem az odafigyeléssel volt a baj, volt ebben munkaóra – sokkal inkább a felfogással. Az emblematikus Nyugat 100 című vetélkedő viszont (amelynek éppen egy új irodalomfelfogás szócsöve lehetett volna) szerintem alapvető tévedésen alapul. 

A szerkesztők szeme előtt a nem-olvasók közül potenciálisan beránthatók igényeinek kellett volna állniuk. Igenis, mondjuk ki: a jó értelemben vett bulvár. Jöhettek volna anekdoták, alternatív olvasatú pályaképek stb. – bármi, ami ezeket a félisten-írókat (ahogy azt a középiskolai oktatásunk volt szíves a fejünkben rögzíteni) visszahozza a földre. Aki a megnyerhető olvasó kategóriájába tartozik, azt nem az évszámosdi, a belterj, a saját nyelven zajló jópofáskodás fogják meg, hanem Karinthyné Böhm Aranka balhéi. 

Ady kocsmai antréi. A telefontréfák. A fúrások. Nem méltatlan dolog, nem szentségtörés ez. Egyrészt meg kell nézni, mennyire voltak szentek a szereplők, másrészt (csak egy példa) ezen a Böhm Aranka-csapáson egészen Déry Tibor műveiig eljuthat az olvasó. A tévénéző így viszont azt mondja: ja, ha ti ilyen rohadt jól elvagytok itt a szakmátokkal, én nem is zavarok, mert amúgy rohadt jól elvagyok a sorozatommal. 

(Viszont hadd említsem meg külön azt az áldozatos munkát, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum végzett az ügyben. Korábban elképzelhetetlennek gondoltam, hogy egy múzeum hasonlóra képes. Nem a honlapról vagy az egyes rendezvényekről, kiállításokról, hirdetésekről beszélek. Hanem valami olyanról, ami ezek fölött van: a PIM mint szellemi műhely sugározta be az egész évet.)

De ha a Nyugat évfordulója jól sikerült, vajon miért maradt el az a bizonyos boom? Kosztolányi, Krúdy, Karinthy, Nagy Endre, Hunyady Sándor, Móricz: el-ad-ha-tók. Tippem szerint éppen olyasmi felfogás miatt nem sikerült a dolog, amitől a Nyugat 100 műsor olyan lett, amilyen. A sikerért meg kellett volna próbálni, hogy újra trendivé tegyenek egy-egy szerzőt. 

Az az út ugyanis már egyszer ki lett kövezve. Trendivé tenni csak a mai kor módszereivel lehet tenni valamit. Ha elfogadjuk (miért is?), hogy a kultúraközvetítés csatornája a köztévé kulturális műsorai, a kiállításokat népszerűsítő plakátok, mondjuk úgy: az eddig megszokott út, akkor legalább az eszközöket, az alapállást lehetett volna korszerűvé tenni, és elgondolkodni, hogy mi érdekli a népet.

Mert az irodalom nem mindig volt ám társadalmilag életképtelen, papírszagú szerzők egymásnak szóló játéka. Épp a Nyugat volt az, amelynek gárdájában forradalmárt, műveltségi orákulumot és valóságos celebet egyaránt találunk. A szerzők valós képét nagyrészt népszerű, népszerűnek írt, az elitirodalomba ma nem tartozó művek támasztották alá. Ezeknek a műveknek a szélesebb körben való megismertetése a szerző brandjét erősíti, és elvezethet a szerző komolyabb könyvéhez is. Csak egy példa: ahol vagy 20 évvel ezelőtt a Közjáték című kisműsor volt (tehát a műsorsávok közti senkiföldjén), nyugodtan megszólalhatott volna Karinthy Együgyű Lexikonjának egy-egy tétele. 

Vagy egy-egy kedélyes visszaemlékezés, írók közti pengeváltás, akármi. Rengeteg ilyen van. Épp a Nyugat írói köre az a magyar irodalomban, ahol a (mondjuk így) primér irodalmi művek mellett ennek többszöröse a szekunder irodalom, a levelezés, az anekdota, a hírlapi cikk, a nekrológ, a visszaemlékezés.
És éppen ebből a „másodlagos” irodalomból lehet megtudni a legtöbbet. Abban vannak a varázslathoz szükséges befogadói kellékek. Itt bújik meg a szerzők valóságos személye. 

A mai korban pedig (tudomásul vehetnénk végre) a személy a fontos, az a csali az életműhöz. Már a névre is fizet a nép, és csak aztán szagolja meg a parfümöt, amit vett. Valóságshow-hősök könyveit veszi meg, pusztán a név miatt. Ha ezt (gyorsan hozzáteszem: vagy valami hasonlót) Karinthy a maga életében fel tudott ismerni és használni (megállt neki a villamos két megállló között!), akkor miért nem tudja a halála után? Biztos nem benne van a hiba. 

De mi még mindig gőgösek vagyunk, nem dicsekszünk ezzel az (antikváriumokban hozzáférhető, mégis) ismeretlen irodalommal, nem adjuk ki őket a nép kezébe, még mindig megpróbáljuk elhitetni, hogy egy klasszikus minden sora klasszikus, nincsenek gyönge műveik, nincsenek gyönge jellemek köztük, mindegyik példát mutatott stb. Na, pont ez az, amire a potenciális olvasó nem kíváncsi. Hibákat akar látni, fogást akar keresni a nagyokon. Szeretni akarja őket, és csak másodsorban csodálni. Emberként akarja látni őket, mert ő is az. Ha hősökre kíváncsi, megnézi a Rettenthetetlent. Megint.

Maga az irodalmi és tankönyvszerzői szakma is sáros ebben az ügyben évtizedek óta (benne van az elmúlt húsz év is): egy az egyben a lábjegyzetekhez száműzi ezt az alternatív irodalmat. Arról nem is beszélve, hogy saját szabályaival sincs tisztában: egy Ady-összesben például hátul kap helyet a rossz pályakezdés, Kosztolányinál, József Attilánál elöl. Lehet, hogy túlzás ez ellen pattogni, de gondoljunk bele, amikor egy tizenhárom éves diák (akinek mondjuk nincs olyan magyartanára, hogy elmagyarázza a dolgokat) kezébe veszi ezeket: vajon mennyire olvassa máshogy a korai Adyt és mennyire a korai József Attilát? 

De nem ez a szakma legnagyobb hibája: emellett képtelen jól súlyozni szerzők között (lásd Somlyó Zoltán vs. Juhász Gyula), érdemtelenül nagyítja fel vagy felejti el egy-egy pálya műveinek hatását és jelentőségét (az elsőre a Tanár úr kéremet hoznám fel, a másodikra ott van Karinthy teljes novellisztikája és igenis irodalmi igényű humoreszkirodalma), egész szerzőket felejt el azért, mert másban sikeresebbek voltak (Bíró Lajos, Nagy Endre), mert ragyogó indulás után lényegében elkallódtak (Somlyó Zoltán) vagy mert túl sokáig éltek (Tersánszky Józsi Jenő). Egész elképesztő, hogy egyik legjobb és legszórakoztatóbb novellistánk, Hunyady Sándor gyűjteményes kiadásához néhány éve óriási kiadói bátorság kellett (szerencsére megvolt!), hiszen a brand csak a szűk szakmában ismert.

Csak ha sikerült volna normális módon megcsinálni ezt az elmúlt évtizedet, akkor tudnánk meg, mekkora dolgot hagytunk „volna” ki, ha kihagyjuk. És kihagytuk. Sajnos így már van jogom álmodni: fiatalok beszélgettek volna egymással arról, melyik volt jobb fej ezek közül, melyik volt lúzer stb. Idősebb generációk kaptak volna kedvet az újraolvasáshoz. Csak szándék, csak szándék – és pénz annyi kellett volna az egészhez, amit csak ezen a héten X célra, Y célra meg Z célra fordítunk a közösből, teljesen fölöslegesen. 

És még egyszer: nem a Nyugat (elmúlt) évére gondolok. Hanem a Nyugat (elmúlt) évtizedére. Az 1908-as dátum remek apropója lett volna ennek: ha holnaptól vágnánk bele az irodalomfelfogás megváltoztatásába, már hatványozott erőfeszítések kellenének. Kár, mert így már nem lesz belőle semmi.