Megpofozták a miniszterelnököt
A világválságban még disszidálni sincs hova, itt élned, halnod kell, ha háromszáztizennégy is az euro. Sőt, élnünk, halnunk kell, és ha már együtt tesszük, esetleg érdemes időt fordítani az egyeztetésre, ha egyelőre még kinyírni azért nem vagyunk képesek egymást... Mi az, amiben egyetértünk? Az új sörreklám üzenetében biztosan! Forradalmian ifjú színművész egy lendülettel győz meg arról, hogy nem vagyok vesztes! Hogy bár különös, mégis szerethető törzs az enyém! Hogy a vízilabdázók és a magyar lányok valóban! Hogy Semmelweis (szász), Rodolfo (zsidó), Papp Laci (magyar) milyen izgalmas figurái is voltak a Kárpát-medence kultúrtörténetének! Országimázs, összefogás, emelkedettség, büszke tekintet! Mindez egy reklámban, a befektető pénzéért. Remek. Lábad is könnybe a szemem, futok a boltba, már szívemből ordítanám megannyi testvérkém fülébe, hogy “hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”, ha ezzel már megint nem valaki mellett, vagy ellen, vagy mit tudom én, hová szavaznék.
Vásároljunk magyar terméket! Rendben. Még akkor is, ha közgazdászok egy csoportja az 1929-es válság – melynek egyenesági leszármazottja a második nagy világégés – egyik alapproblémájának a nemzeti piacok bezárkózását tekinti. Miután közgazdászok egy másik csoportja ennek ellenkezőjét állítja, nincs különösebb lelkiismeret-furdalásom, egészen addig, míg le nem emelem a hazai árut, amely általában szétesik, romlott, ízléstelen, drága. Az eladóra mutatok, ő a gyártóra, a gyártó a kereskedőre, a kereskedő az államra, az állam az égre. A kurva istenit! Ezt már harsoghatom, akár kórusban is… (Ne hazudj! Tudom, hogy magadban te is mondod!)
Most, hogy mindenkinek tele van, mi jöhet még? Talán a tisztesség. Végezd el a dolgodat. Ez lenne a feladat. De csak az egyik. A másik: megtalálni a másikat. Realitás: nincs másik. Ha tetszik, ha nem. Vagy záporoznak a pofonok tovább.



