Novák Péter

2009. március 16.  12:28

És – hogy a másik oldal remek retorikai fordulataira is hajazzak egyúttal – megint fasiszta pribékek zavarták meg a békés ünnepet! Nem csodálkoznék az ehhez hasonlatos mai szalagcímeken, mint ahogyan a tegnapi headline-ok sem leptek meg túlzottan. Közéleti helyzettől, pártállástól függetlenül, ha nem történik semmi, akkor is történik – tán ez lehet manapság a hazai újságíró- és médiasulik alapfelvetése, miközben olybá tűnik, azok udvarain az etikai kódex több évfolyamából raknak tüzet a jövő Pulitzer-díjasai…

Nem tudom, akad-e még hozzám hasonló önsorsrontó beszari, aki a személyes jelenlét helyett a tévképernyőn keresztül értesült a tegnapi eseményekről, nekem mindenesetre sikerült. Azzal vigasztalódtam, hogy a vidék becsületes közönsége is így tesz, ha a fővárosi történésekre, a tényekre kíváncsi. Ráadásul magát a hírműsort is így hívják: Tények. Tényleg. Akkor lássuk végre őket! Fent említett lelkiállapotomat nyomban heveny várakozás váltja fel, s némi aggodalom az elmúlt évek tapasztalatai alapján…

A stáb kamerája elsőként a Március 15. téri bedobáló kiabálók egy csoportját mutatja, kik a határozott rendőri intézkedés kapcsán kiiktatódnak a további „ünneplésből”. Kezüket hátracsavarják és az építkezéstechnikából ismert műanyagbilinccsel rögzítik. Nem kis büntetés némi anyázásért az a két év felfüggesztett, de egyszerű, pártatlan nézőként hajlandó lennék elmenni az esemény mellett. Ez van, így élünk. Amiért érdekes módon nem teszem, az az időzítés! Ugyanis maga a beavatkozás – a felvétel tanúsága szerint – pont abban a lélektani pillanatban történik, mikor a színpadon felcsendül Oláh Ibolya Magyarország című pophimnusza. Kép és hang váratlan együttese különös képzelettársításokat indít el, másodpercekig a szinkronicitás kérdésén jár agyam, később lelkem szegény hazámon, pártatlanságom szertefoszlik, öklöm összeszorul. Ez van, így élünk?

Hiába a többi hír, nem nyugszom. Szemem a fellobogózott átmenetikabátomra téved, csak lóg a gyávaság előszobájában. Pont a földig. Már épp végletes elhatározás(ok)ra ragadtatnám magam, mikor ismét a képernyőre fókuszálok, hol a korábban látott képsor rövidített változata kerül vetítésre. Legalábbis meg mernék esküdni! Felismerem a kéztartást, a kísérő rendőröket, a szituációt, mindent, csak hangban hibádzik valami. A dal sehol. Helyén atmoszférát fülelek, lihegő, intézkedő rendőrt és szitkozódó elkövetőt hallok, de lehet, hogy csak képzelődöm. Tán a szerkesztő döntött a kép és hang korábbi egyidejűségéről egy remek, hatásvadász anyag reményében? Esetleg én magam gyártom már összeesküvés-elméleteimet, összeesküvések nélkül? Mindenki tudja, hogy mit művel, vagy mit művelnek vele bárminek is a nevében? Hogy gondolatainak, tetteinek valóban micsoda súlya van? Mint akit fejbe vertek.

A néptribun hamar kijózanít, fején műhajas símaszk, homlokán árpádsávos szalag, rajta a „hazáért” felirat. A Márciusi Ifjak, a Tizek Társasága, a huszonegyéves Vajda János szelleme kísérti könnybelábadt tekintetem, hónuk alatt a Franczia Forradalom történetével… de hát más idők, más hősök ugye, hogy elegánsan fogalmazzak. Elegancia manapság? Micsoda luxus!


A kurva életbe, egy igazi hős! Ne keresd, nincsenek. Eltűntek, vagy eltüntették őket, lemondtak és megcsömörlöttek, öltönyt hordanak, vagy meztelenek. Pártvezérek. Az egyik hisztérikus, süllyedésében üt-vág, amit ér, a másik, bár ellenfél hiányában higgadt és magabiztos, a biztonság kedvéért azért erőnyerőként is meghívja az Edda-énekek hőstenorját ünnepi nagygyűlésére, hadd szóljon az is. Elegánsan. Hát, lehet, hogy a nemzetben van elég intellektuális potencia a válság kezeléséhez, de kulturális?