Draveczki Ádám

2009. április 22.  07:03

Habár a nagy elánnal beharangozott Omega vendégszereplés utóbb a koncert legkevésbé élvezhető momentumait hozta, a Scorpions negyedik magyarországi fellépésének mérlege egyértelműen pozitív: Klaus Meine, Rudolf Schenker és Matthias Jabs nemcsak kortalanok, de még ma is tudják, mitől döglik a légy.

A Scorpionsnak jóval kevésbé sikerült átmentenie egykori hihetetlen népszerűségét mára, mint például az AC/DC-nek, így aztán nem meglepő, hogy saccra olyan 4 ezren jelentek meg a SYMA Csarnokban minden idők legsikeresebb német rockzenekarának negyedik magyarországi koncertjén. Ez eltörpül azon tömegek mellett, melyek 20-25 éve gyűltek össze rájuk, de még így is nagyobb annál az átlagnál, ami Magyarországon hajlandó hasonszőrű csapatok fellépéseire eljárkálni. A Petőfi Csarnok belső része tehát túl kicsi, az Aréna ellenben túl nagy lett volna nekik, de ettől még ez a raktárhodály gyárilag alkalmatlan a rockkoncertekre pocsék akusztikájával. Utóbbitól leginkább az előzenekart vezető Andre Matosnak kellett szenvednie, aki a rendelkezésére álló mintegy 40 percben az összes klasszikus Helloween klisét elővezette, és bár az Angra nevű brazil formációból ismert énekes hangjába ember legyen a talpán, aki bele tud kötni, összességében teljesen jellegtelenül telt el ez az idő.

Klaus Meinéékről sokaknak meggyőződése, hogy steril balladázáson túl már semmire sem képesek manapság, ez azonban komoly tévedés, és ezt igazolandó rögtön a legutóbbi album egyik modernebb, súlyosabban megröffenő darabjával nyitottak, majd egyből a klasszikus Coming Home következett a négy és fél évtizedes pálya legsikeresebb lemezéről, a Love At First Stingről.


Mialatt az ember azon hitetlenkedett, hogy a rózsaszín sztreccsgatyában kiálló, hihetetlenül jó kondícióban lévő Rudolf Schenker már 61 éves, és ennek dacára úgy mozog, mintha csak feleannyi lenne, a veterán germánok gyakorlatilag túl is száguldottak a műsor legelső blokkján, ez pedig jó jel. Persze meglepő lenne, ha egy ilyen múltú zenekar nem volna képes csuklóból elszórakoztatni a közönséget, de még ennek fényében is nagyot lehetett nézni arra, hogy az elővezetett patinás szerzemények fénye mennyire nem kopott meg, mióta bakelitbe préselték őket, legyen szó akár az Is There Anybody There? rockba oltott reggae-zéséről, akár az este legsúlyosabb daláról, a The Zoo-ról.

Ami a tagokat illeti, a miniatűr Klaus Meine nem volt túl szószátyár formájában, így a jellegzetes átkötőkből a szokásosnál kissé kevesebbet hozott, de a hangjára nem lehetett panasz. Az persze önkéntelenül is mosolyra húzta az ember száját, amikor az instrumentális Coast To Coast alatt gitárral a nyakában állt oda Rudolf és a szintén nem túl alacsony Matthias Jabs mellé. A show-t szokás szerint inkább Schenker és az 1989-es Los Angeles-i fazont tökéletesen hozó amerikai dobos, James Kottak adták el, utóbbi a műsor második felében elővezetett szólójával és háttetkó-mutogatásával simán az ujja köré csavarta a közönséget, bár a dobszóló mint olyan intézménye önmagában ettől még természetesen egy szemmel sem lett tolerálhatóbb.

A kifejezetten fiatalos energiájú koncert lendületét mindösszesen két momentum akasztotta meg. Az egyik az első lírai blokk volt, ahol a Send Me An Angelt és a Holidayt még simán el lehetett viselni egymás után, minden idők leggyengébb és legsemmitmondóbb Scorpions balladáját, a ’96-os You And I-t viszont igazán megspórolhatták volna. Ennyi öngyújtó-(illetve manapság már inkább mobiltelefon-)csattogtató egymás utáni lejátszása szükségszerű leálláshoz és elkényelmesedéshez vezet egy rockkoncerten, és erre nem mentség az, hogy a zenekar repertoárjában hagyományosan kiemelt szerepet töltenek be a balladák.

Még szerencse, hogy utána a friss 321 következett (minden idők talán legbárgyúbb Meine szövegével, ami azért valljuk be, nem semmi, úgymint „3-2-1, are you ready to rock”, de a tempó nagyon a helyén volt), ezt követően pedig a koncert csúcsát jelentő elementáris blokk Rhythm Of Love-val, Bad Boys Running Wilddal, Hit Between The Eyes-zal, Tease Me Please Me-vel, Alien Nationnel, Blackouttal és Dynamite-tal. Aki eljött, az vélhetően itt már szélesen mosolygott, hogy megérte. Még akkor is, ha ezek után a két kötelező, csontig játszott über-mega-giga-terra-szupersláger, a Still Loving You és a Wind Of Change következett, ezek pedig – legyenek önmagukban akármilyen jó dalok – ilyen szintű túljátszás után ma már körülbelül semmit nem képesek kiváltani az emberből. Ugyanakkor viszont hihetetlen, de igaz, hogy a közönség egy tetemes hányada láthatóan még ma is azért megy el egy Scorpions koncertre, hogy meghallgassa Klaus Meine fütyülését…

E ponton érkeztünk el a másik „na, ezt inkább nem kellett volna” dologig, ami nem volt más, mint a Magyarországon ezerfelé beharangozott és orrba-szájba nyomatott Omega vendégszereplés. Az csak egy dolog, hogy a teljes zenekarról szó sem volt, nagyobb baj, hogy ezért bizony kár volt ekkora felhajtást csapni. Valószínűleg az érintettek jártak volna a legjobban, ha minél kevesebben szereznek tudomást az akcióról… Maximális respekt Kóbor Jánosnak és Molnár Györgynek úgy általában a teljes pályájukért, nyilván létezik tisztelet is a világon, és hogy jön ahhoz bárki is, satöbbi, de hótziher, hogy az Omega frontembernek nem lett volna szabad bedugott mikrofont a kezébe adni ezen az estén. Sőt, vélhetően akkor járunk a legjobban, ha a Gyöngyhajú lányból átlényegült Fehér galamb alatt a teljes hangosítást eltüntetik, ez ugyanis több volt, mint pusztán émelyítően rossz. És miután az ember már annak örült volna, hogy vége a kínzásnak, Kóbornak még a Big City Nights-ot is sikerült hazavágnia fahangon elkántált, rettenetesen ciki és béna halandzsázásával. Rendben, hogy itt a hangulat és a zenészek közötti barátság volt a lényeg, de egy bizonyos szint alá azért nem szabadna lemenni. Még szerencse, hogy ezután minden idők legnagyobb Scorpions himnusza, a Rock You Like A Hurricane és a koncertet levezető When The Smoke Is Going Down ballada helyére billentették a mérleget…

Az említett visszásságok ellenére a Scorpions csakis dicséretet érdemel azért, hogy még ennyi idősen is ilyen teljesítményre képesek: mintegy 130 percen át, lankadatlan energiával nyomultak a deszkákon, vagyis kőkeményen megdolgoztak azért, hogy a közönség elégedetten távozzon. Összejött, és remélhetőleg nem utoljára.