Draveczki Ádám

2009. június 10.  07:11

Az esemény helyszíne: Sziget 2009

Mi mással is ünnepelhetné a világ a Faith No More újjáalakuló turnéját, mint egy újabb válogatással? A The Very Best Definitive Ultimate Greatest Hits Collection természetesen a világon semmi érdekes újdonságot nem kínál, hiszen a zenekar egy évtizede inaktív, bár az alapanyag fénye ennyi idővel sem kopott.

Előbb-utóbb úgyis megcsinálják – legyintett mindenki az utóbbi 10 évben, amikor a Faith No More újjáalakulásának esélyei szóba kerültek, és tényleg megcsinálták. Igaz, a ’80-as évek legvégének és a ’90-es évek elejének egyik legmeghatározóbb csodabogár zenekara egyelőre nem tervez további aktivitásokat a nagy visszatérő turnén túlmenően, és igaz, hogy a piros szemüveges, szakállas-sörényes gitárelmebeteg, Jim Martin helyett az unalmasabbnál is unalmasabb fazonú, jellegtelen játékú iparos Jon Hudson reszeli a hat húrt, de azért mégiscsak a Faith No More jön számos európai fesztivál mellett az idei Szigetre is. Ezt pedig nem lehet kihagyni. Még akkor sem, ha a pakliban simán benne van egy lélektelen hakni is a köztudottan kezelhetetlen hangulatemberekből álló csapattól.

A nagy egymás nyakába borulósdit persze a Warner sem akarta elő- és utánlövés nélkül hagyni, így szép csendben kinyomták a The Very Best Definitive Ultimate Greatest Hits Collection ironikus című dupla válogatásalbumot. Immáron a hatodikat a sorban. Vagyis gyors fejszámolással megállapíthatjuk, hogy jelen impozáns összeállítással ugyanannyira emelkedett a hivatalosan kiadott Faith No More válogatások száma, mint ahány stúdióalbumot csináltak annak idején. Ami azért elég vicces, valljuk be nyugodtan.

Hogy miért érdemes az öt másik helyett éppen a The Very Best Definitive Ultimate Greatest Hits Collectiont választani? Ez az, amit valószínűleg a kiadványt gondozó cég illetékes szakemberei sem tudnának kellően meggyőzően alá-, át- és keresztbeideologizálni. Mert az oké, hogy a kettes diszken ritkaságok, kislemez B-oldalak szerepelnek, de ezek azért annak idején sem véletlenül lettek ritkaságok és kislemez B-oldalak… Ugyanígy a százkilencvenkilenc forintos teszkós gagyicédéket idéző frontborító sem feltétlenül abba az irányba hat, hogy feltétlenül rokonszenvessé tegye a válogatást.

A lényeg a zene, szokás ilyenkor rávágni, és valóban: a 18 instant Faith No More klasszikust felsorakoztató első lemez hibátlan. Aki netán csak zenészinterjúkban, illetve szaklapok hasábjain találkozott eddig az unalomig mantrázott hárombetűs zenekarnévvel, tökéletes képet kaphat a ’90-es évek elején lezajlott nagy rockzenei őrségváltás egyik zászlóshajójának tevékenységéről, és bizony tényleg, ezek a fickók nagyon tudtak valamit. A rockot, metalt, popot funkkal és rappel teljesen úttörő módon összevegyítő 1989-es The Real Thing és a három évvel későbbi, még elmeháborodottabb zenei kísérleteket felsorakoztató Angel Dust minden egyes itt szereplő szerzeménye őserővel rúgja tökön a hallgatót. Legyen szó a ’89-es album felkavaró címadójáról, az áttörést meghozó Epic slágerről, az izgalmas dallamokkal teli Land Of Sunshine-ról vagy a Midlife Crisisról, ezek tényleg klasszikusok. A már Martin nélkül készített ’95-ös King For A Day… Fool For A Lifetime nem volt ennyire úttörő, de a Digging The Grave, az Evidence vagy a Ricochet erényeit nehéz lenne elvitatni, és az azóta eltelt időben a megjelenése idején több helyen csalódással fogadott Album Of The Year dalai is a helyükre kerültek. Persze itt az ősidőkből a We Care A Lot is, a csapat egyik alapklasszikusa, és a végén itt éktelenkedik az Easy rettenete is, amitől a végén már ők is szabadulni akartak, de nem sikerült. Kár, mert itt is elég lehangoló a műsor utolsó felvonásaként, bár borítékolható, hogy a közönség 90 százaléka a Szigeten is a transzvesztita kurvák himnuszára áhítozik majd elsősorban.


Vagyis pusztán a zenét tekintve a válogatás gerincét illetően nem lehet fogást találni itt, inkább csak a kompiláció értelme kérdéses, az viszont nagyon. A mai letöltögetős világban ebből a kiadványból sehol sem fognak százezreket értékesíteni. Sokkal izgalmasabb kérdés lenne egy új album, remélhetőleg a turné meghozza majd a kedvüket hozzá. Akkor végre Mike Patton fantasztikus hangját sem csak élvezhetetlen hangkollázsok és öncélú kísérleti zenék alkotóelemeként hallanánk.