Kánya Andrea

2009. június 24.  08:59

A budapesti koncert egyrészt azért is volt izgalmas és méginkább várakozással teli, mint az ezt megelőző koncertek, mert ugyebár napokkal ezelőtt még kérdéses volt, Dave Gahan milyen állapotan lesz, és persze hogy jönnek-e egyáltalán (szegény görögöknek nem volt szerencséjük). Szóval, nagy volt az öröm, mikor a zenekar megerősítette érkezését. 

Kedd este nyolc óra környékén már igen sokan felsorakoztak mind a lelátókon, mind pedig a dühöngőben, Zagar pedig tényleg jól turbózta a hangulatot, kellemes előzenekarnak bizonyult. A tömegben egyébként eközben felbukkant Kelemen Annácska is, tipegve sietett kisebb társaságával a színpad felé - jó lenne tudni, idén mire számított? Mi több: idén történt-e valami?? A tribünök és az állóhelyek között ekkor még folyamatosan ment itt-ott a jelbeszéd - bizonyára az elfogyott állójegyek miatt történt meg sok baráti társaságnál a szeparáció. 

Talán azért, mert a fiúk öregszenek, vagy egyszerűen csupán már kipihenték magukat (pihentető délutánt tartottak: megnézték barátjuk és munkatársuk, kedvenc fotósuk, Anton Corbijn kiállítását a Ludwig Múzeumban) és felkészültek a koncertre, mindenesetre nem sok ilyen pontos csapatot ismerhettünk meg az utóbbi időben - a Depeche Mode nagyjából 9 óra után pár perccel elkezdte talán sokak eddigi legfantasztikusabb koncertjét. 

Vélhetően csak az előzetes riadalmak (azaz a betegség híre) miatt spilázhatta kicsit a túl a rajongó aggodalmát, de mintha Dave hangjában és mozgásában némi bizonytalanságot lehetett volna hallani és látni az első pár percben, ám a második számnál már minden a régi volt: a régi mozdulatok, hangszínek és a legszebb: a régi, utánozhatatlan, zseniális előadásmód és a tánc, ami csakis Dave Gahané.

A Depeche Mode az In Chains című számával kezdte, majd másodiknak a Wrong következett, amit láthatóan egész Budapest imád. A harmadik Sounds of the Universe-dal után (Hole to Feed) után már a Walking In My Shoes-t énekeltük.

A koncert kezdetétől a végéig káprázatos vizuális élményben volt részünk: a 3 évvel ezelőtti Playing the Angel fémes-angyalos díszlete után most egy melegebb, mozgalmasabb látványvilágot, emberi arcokat, piros, zöld, sárga színeket, üzeneteket vetítettek, olykor pedig magát a zenekart, Dave-et, Andrew-t és Martint láthattuk nagyban, legtöbbször szigorúan fekete-fehérben. 


Az It's No Good, a Question of Time és a Precious és a Fly on the Windscreen után Martin Gore-percek következtek, aki elénekelte a Jezebelt, majd a Question of Lustot - és persze mondani sem kell, ekkor már ömlött az eső a javából, és ázva, fázva, de óriási lelkesedéssel énekelt mindenki: a tömeg nem oszlott, mindenki maradt ahol éppen volt. 

Még néhány Sounds of the Universe-dal (Come Back, Peace) és néhány hatalmas sláger - mint az I Feel You, az In Your Room, az Enjoy the Silence, a Policy of Truth és a Never Let Me Down Again közben észre sem vettük, sajnos elszaladt az idő. A kétórás koncert nagyon rövidnek tűnt, kétszeri visszatapssal együtt is: a Stripped, a Master and Servant és a Strangelove, majd végül a Personal Jesus következett, és a Waiting for the Night zárta az estet. 

A kétórás lüktetésről mindenki ugyanolyan kellemes elégedettséggel távozhatott, mint ahogy azt teszi évek óta egy-egy Depeche Mode-koncert után, szóval ez egy nagyon-nagyon jó kedd este volt.