Draveczki-Ury Ádám

2009. október 12.  07:01

Sokszor mondták, hogy soha többé, mégis megcsinálták: 11 év után új lemezzel jelentkezett minden idők egyik legnagyobb popkulturális ikonja, a KISS. És milyen jól tették...

Ahhoz képest, hogy két-három évvel ezelőtt Gene Simmons még a rá jellemző stílusban küldte el az anyjába az összes letöltögetős netezőt, miközben vadul fogadkozott, hogy a KISS soha többé nem is készít albumot, mert ilyen rajongóknak nem érdemes, most mégis itt a Sonic Boom. Az előzmények fényében különösen vicces, hogy ez a lemez az első minden idők egyik legnagyobb rockbandájának lassan négy évtizedes karrierje során, ami megcsípte a Billboard-lista első helyét… Vagyis hiába csináltak magukból majmot a rengeteg „lehet, hogy ez már az utolsó” turnéval, hiába festették fel Tommy Thayerre Ace Frehley, Eric Singerre meg Peter Criss maszkját, a legenda továbbra is töretlen, a KISS 2009-ben is csalogató márkanév, a rajongóknak pedig még a mai netes időkben is kell a CD a maga fizikai valóságában.

Szó, ami szó, elegánsabb lett volna, ha Tommy és Eric kap saját maszkot – mint annak idején Eric Carr vagy Vinnie Vincent –, de ettől eltekintve felesleges túlfetisizálni az eredeti négyest: a ’70-es évek velük készült albumain is szerepelt egy rakás töltelék a klasszikusok mellett, és a ’80-as – ’90-es években, másokkal is csináltak egy egész seregnyi zseniális dalt. Ráadásul ma már senki sem tagadja, hogy az utolsó KISS stúdiólemezen, az 1998-as Psycho Circusön is szinte végig Thayer, illetve Singer játszottak, nem pedig Ace és Peter… Tommy emellett a ’89-es Hot In The Shade-en társszerző volt két dalban, vagyis távolról sem új fiú a banda háza táján. Ami a Sonic Boomot illeti, ez a KISS történetének első lemeze, ahol kizárólag a tagok folytak bele a dalszerzésbe, ezen belül is elsősorban Paul Stanley zenei világa dominál: a tizenegyből kilenc dalban benne volt a keze, míg a jó öreg Gene hatot jegyez, háromnál pedig Thayert is a fazékhoz engedték.
Már a lemez borítója is totális retro-feelinget áraszt, ám ennél is meglepőbb, hogy mennyire a hőskorszak KISS-ére üt maga a zene. Nem tudni, mikor születtek a dalok, de simán elképzelhető, hogy még olyan ötletek is megbújnak itt, amik egyenesen a ’70-es évekből maradtak Stanley és Simmons fiókjában. Ez persze végső soron mellékes, a lényeg az, hogy a végeredmény nagyon is jó. Pontosan olyan, mint amit a legtöbb rajongó vár tőlük… A Psycho Circushoz képest egységesebb, karakteresebb, és erősebbek a dalok is. Igazi KISS eszencia ez, ami tényleg mindent magában foglal, ami csak naggyá tette ezt a zenekart.

A legjobb témák talán éppen azok, melyeket Stanley egyedül írt, a nyitó Modern Day Delilah, a Danger Us vagy a záró Say Yeah! vitathatatlan csúcspontok, utóbbi hatására az ember azonnal újra is indítja a lemezt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a többi szerzeménnyel gond lenne, mert Simmons ars poetica-szerű, súlyosan menetelő I’m An Animalje vagy a Thayer énekelte Lightning Strikes címet viselő tehénkolompos rock’n’roll vagy a Paul és Gene által közösen elénekelt Stand is favorit. Utóbbi amolyan tipikus konfettis stadionhimnusz, kicsit talán szimpla, de hát a KISS sosem a nagy világmegfejtésről szólt… Egy szerzeménnyel nehéz csak teljesen megbékélni, ez pedig a Never Enough, de itt sem a színvonal a gond, hanem sokkal inkább az, hogy nagyrészét a Poison már megírta Nothin’ But A Good Time címmel ’88-ban.

Napjainkra Paul és Gene hangja nyilván megkopott egy kicsit, de hát Stanley 57 éves, Simmons meg 60, szóval inkább a dolog ellenkezője lenne furcsa, és a dallamok azért így is nagyon a helyükön vannak. Ami Thayer játékát illeti, bizony nem kicsit Ace-esre vette a figurát – ez nyilván szándékos volt, de egyáltalán nem baj, dallamos, fogós, dúdolható szólóival rengeteget tesz hozzá a végeredményhez. A Stanley által kreált hangzás is óriási, benne van az a meleg, analóg hatású tónus, ami a ’70-es évek lemezeit jellemezte, de modern és erőteljes.

Sokakban volt némi szkepticizmus azt illetően, van-e értelme egy újabb KISS albumnak, de a Sonic Boom eloszlatta a kérdőjeleket. Igen, szándékosan és kiszámítottan retro az egész, de kit érdekel? Ha ez az utolsó lemezük – és simán lehet, hogy ez az –, akkor méltó módon zárták vele a sort...