Draveczki-Ury Ádám

2009. november 2.  06:57

A Tankcsapda még annak ellenére sem kockáztat túl sokat a Minden jót című új lemezzel, hogy igazi slágert ezúttal nem írtak: nagyon is rendben van az album.

Megoszlanak a vélemények arról, melyik Tankcsapda lemez volt a legjobb és melyik volt kevésbé erős, de mindez jelentős mértékben életkor kérdése is: nyugodtan elmondhatjuk, hogy aki Magyarországon rockzenében mozog, az valamikor szinte egész biztos hallgatta Lukácsékat, így aztán van is véleménye a menetrendszerűen érkező újabb albumokról. A gyakran hallható rosszallások amúgy keveset nyomnak a latban, hiszen a zenekar eddig még minden megnyilvánulásával képes volt új híveket szerezni, és ez lesz a helyzet a szokásosnál hosszabb, több mint 3 éves szünet után kiadott Minden jót esetében is. Mindennek nagyon egyszerű oka van: ez a lemez is tipikusan tankcsapdás, ennek minden velejárójával.

A Tankcsapda tagjait kvalitásaikat tekintve nyilván nem lehet párhuzamba állítani a Rush-sal, de ezt egyrészt ők ismernék el elsőként, másrészt soha nem is ez volt náluk a lényeg: egyik titkuk alighanem éppen az, hogy még a szimpla megközelítés mellett is mindig képesek voltak változatos hangulatú lemezeket készíteni. A Minden jót is illik ebbe a sorba, habár annyit azért összességében el lehet mondani róla, hogy a kissé morózusabb, súlyosabb és sötétebb hangvételű Mindenki vár valamit után kissé mintha fellélegeztek volna, felszabadultabb, rock’n’rollosabb az összhatás, mint legutóbb. Az elsőként megismert Köszönet doktor és Mire vagy kíváncsi ebből a szempontból jól jellemzik az albumot: együtténeklősen rockos, lendületes Tankcsapda szerzemények, nincs bennük semmi újdonság, de a fotelben, a kocsiban vagy egy koncerten hallgatva egyaránt működőképesek. Ugyanezt az iskolát képviseli a kissé The Cult, Ratt hangulatú bevezetőből kibontakozó Csapda vagyunk nyitás vagy a Kóla, jég és whiskey is. Aztán persze vannak punkosabb darabok is, mint például a címadó dal vagy a Mindentől távol, ahol viszont a dajdajozós refrénnel még két évtized után is képesek meglepni a hallgatót. És ez is működik…

Szintén fülbeötlő, hogy néhol határozott szövegi-zenei visszautalásokat helyeztek el a dalokban az elmúlt 20 évre. A legjobb példa erre az Új nap vár („a hüvelykujjam rég nem mutat az égre / a csizmámról is lekopott már a por”), ami egyben talán a legerősebb is az egész lemezről, a nyugisabb tempó, a remekül építkező gitártémák és a szöveg egyaránt telitalálat. Határozottan régi – értsd: ’90-es évek közepi – Tankcsapda feelinget áraszt egyébként a dal, de a Nézz szét belül hallatán is ugyanilyen nosztalgikus érzés keríti hatalmába az embert (nem véletlenül, mert ha jól rémlik, ezt a címet már ’95 környékén is emlegették, mint be nem fejezett szerzeményt). Az ízes gitárdíszítésekkel ellátott, gyors Nincs fék (nincsen félelem)-ben pedig még Johnny is visszatér a mocsokból.
Olyan mindent vivő sláger ezúttal nem született, mint az Adjon az ég vagy A rock’n’roll rugója, de a Tankcsapda mai státusza mellett ennek amúgy sincs perdöntő jelentősége. Igazság szerint csupán a legvégére hagyott Csak lazán tűnik kevésbé eltaláltnak, de biztosra vehető, hogy sokaknak épp ez a leülősebb, elmélkedősebb téma lesz a kedvence a lemezről. A szövegek kevésbé direktek, mint azt megszoktuk, de ez inkább jót tett nekik, mint rosszat. A hangzás pedig mindig is neuralgikus kérdés volt náluk, tökéletesnek most sem nevezhetjük, de a Jönnek a férgek megszólalásához képest minden jónak tűnik, főleg mai füllel, szóval nagy gond azért itt sincs.

A Minden jót egy kiegyensúlyozott Tankcsapda album, amivel olyanoknak is érdemes megpróbálkoznia, akiknek az utóbbi néhány lemezük kevésbé tetszett.