Cikk nyomtatása

Cikk továbbküldése

2010. február 26. 08:01

P.Z.L.

Robbie Williamsnek meg lehett bocsátani a korai Take That-időkből származó  szögecses bőrbugyogót, az Oasis-light dalokat, de a Rudeboxot nem. A Reality Killed The Videostar című új lemezének éppen ezért sokkal nagyobb volt a tétje, mint egy ún. sorlemezé

A tét ugyebár az, hogy meg tudja-e őrizni Robbie Williams a kontinentális pozícióját, vagy elveszíti a több mint tizenöt éves szuperszár státuszát. Robbie Williams az elmúlt tizenöt év legnagyobb európai népszórakoztató, családbarát popelőadója, akit még a morcos indie-rock szakírók is toleráltak, azzal a felkiáltással, hogy inkább a pop számos regiszterében otthonosan mozgó Robbie legyen a közös nevező, mint egy nála kellemetlenebb valaki. 

Robbie a pop nagy szerepjátékosa, ha kellett glammer-sztárt parodizált (Let Me Entertaint You), ha kellett lazán hozta a felvizezett brit popot (a Guy Chambers-dalok kb. fele), intelligens, önirónikus klipjei is arról győzték meg Európát, hogy Robbie a legnagyobb. Kisujjában van a szórakoztatóipar, bármikor elszórakoztat kétszázezer embert, eldekázgat egy focilabdával, miközben hülye szóviccekkel (pl.: Budapest, Fuck The Rest) masszírozza meg a Népstadionban állók nevetőizmait. 

Robbie a szerethető rádióbarát pop szinonimája lett, a metroszexualitás első számú idolja, aki lemezről lemezre hozta a kötelezőt, gyakorlatilag semmi nem ingatta meg a pozícióját, míg nem aztán 2005-ben megjelent a csalódást okozó, reggae-s húzású Intensive Care, mely jól fogyott ugyan, de szép lassan errodálni kezdte a nimbuszát. Erre egy ideges lépéssel gyorsan megjelentette a már említett elektrós Rudeboxot, mellyel akkorát esett mint egy ólajtó, és csak azért nem tűnt el a süllyesztőben, mert Európa első számú ficsúrja túlságosan is beleégett két generáció kollektív emlékezetébe. 

És hogy milyen a tavaly év végén megjelent a Reality Killed The Video Star? Nos, Robbie nem bízott semmit a véletlenre, megszerezte Trevorn Hornt, „a mágust”, a new wave és a minőségi pop egyik első számú producerét, akivel azt találták ki, hogy a lemez reflektáljon a korábbi sikerekre, így a Somewhere például az esztrádos vonalra kacsint, a Deceptation az Angelre, a Bodies című kislemezdal a korábbi két lemez elektrós matatásaira, szóval, a stadionhimnuszos, zongorára álmodott dalokat jó ritmusban váltják az elektrodiszkós felvételek, és jól kivehető az alkotói szándék: olyan erős lemezzel állni elő, amilyen a ’97-es Life Thru A Lens és a későbbi I've Been Expecting You slágerfesztiválja volt. 



A You Know Me, a Bodies, a Morning Sun, a Do You Mind viszik el az albumot, mely a végére kissé leül, de az utolsó előtti dal, a Won’t Do That megmenti az albumot, míg a Morning Sun Reprise pedig mintegy keretbe foglalja a Reality Killed The Video Start, melynek címe ugyebár vicces célzás a Buggles Video Killed The Radiostar című számára, amihez ugyebár Trevor Hornnak volt némi köze. 

A jól karbantartott lemezt Horn professzionális bérmunkája (kiváló vonós hangszerelések, effektek, kreatív elekrós futamok) és a Robbie-ban rejlő szórakoztatóipari potenciál mentette meg, a végeredménnyel elégedettek lehetnek az ortodox rajongók, a rádiós szerkesztők, a realitás nem ölte meg Robbie-t, a valóság az, hogy a klipjeiben folyton sportversenyeket megjelenítő (új lemezen cross motoros szerepjátékot hoz) sztár újra a dobogóra állhat. 
A himnusz pedig az Angel lesz, vagy az új lemezről a You Know Me.