Forradalmi nosztalgia
2010. március 12. 08:15
Nem írunk hatvannyolcat, és nem égetünk már melltartókat, nincsenek felforgató eszméink, amikért szívvel-lélekkel lelkesednénk, sem eszményképeink, melyek felé áhítattal fordulnánk. Ma már inkább csak kesergünk, és a belőlünk felszálló állott párával mérgezzük a mellettünk állókat, ha ugyan vannak még ilyenek.
Az ily módon nyert bizonyosságok,
– hogy gyakorlatilag magunk vagyunk, a tél kétségbeejtően lerázhatatlan, a választási hercehurcák a nyakunkon
–, fölénk ágaskodó hullámhegyek gyanánt löknek minket a múltba veszés tragikus nosztalgiájába, a meg nem élt évtizedek álomtestének hívogatóan rózsás karjai közé…
Nézzünk csak szét a kultúra bármely területén: ez a nosztalgiahullám mindenhol végigsöpör. Retro-diszkók, retro-kocsmák és RETROspektív kiállítások garmada csábít minket, hogy igen szépeket álmodhassunk a múltról, és talán a jelenről is. Néhanapján azonban az is előfordul, hogy éppen a múlt fújja meg az ébredés harsonáit.
A hetvenhárom éves Archie Shepp szaxofonja talán a „múltból” szólt hozzánk,
de a jelen színpadáról, méghozzá a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermének vizuálisan tökéletesen érdektelen pódiumáról, amit neki egy óra alatt sikerült valami teljesen mássá, egy igazán különleges és érdekes hellyé változtatatnia: afféle vérbő New York-i jazzkocsmává, ahol a free jazz még tényleg több volt, mint holmi kultúrtermék: egy életformát jelentett.
{zTNToDSZtEA}
Archie Shepp, aki éppen a hatvanas évek vége felé kezdett az afrikai kultúra és zene irányába orientálódni, nem pusztán a dallamvilágot, a tematikát, és a felhasználható hangszerek sorát bővítette, hanem az afrikai törzsek elnyomott helyzetére, és embertelen körülményeire is fel akarta hívni a figyelmet.
Ha az előttük zenélő Anouar Brahem észak-afrikai együttesét világoszöldnek vagy barnának írhatnánk le, úgy lenne lila, piros, fekete, arany, és még ezerszínű a második koncert; valóságos tűzijáték.
Ezzel szemben az Anouar Brahem Quartet koncertje olyan volt, mintha a nyugodtan pislákoló tüzet körülülő bennszülöttek vénei a törzs történetét mesélnék a fiataloknak, vagy mintha egy anya altatgatná újszülött csecsemőjét: csupa finomság, kissé talán monoton dallamvilág, igazi meditatív zene, ami elzsongítja a fejeket. A derbuka és a bendir adják meg a ritmusát, Anouar Brahem oud (arab lant) játéka a dallamot, Klaus Gesing basszusklarinétja pedig azt a bizonyos történetet.
Archie-ék zenéje egészen más. Nem elmesél egy történetet, hanem történetté, eseménnyé alakítja a jelen pillanatot. Alig értem, hogy mit beszél, de tisztán hallom, hogyan szól hozzám a zenéje, és hogyan ébreszt fel egy hang, egy megfékezhetetlenül vad ritmus, amit a múlt fűt, de a jelen teremt meg újra és újra.
Nézzünk csak szét a kultúra bármely területén: ez a nosztalgiahullám mindenhol végigsöpör. Retro-diszkók, retro-kocsmák és RETROspektív kiállítások garmada csábít minket, hogy igen szépeket álmodhassunk a múltról, és talán a jelenről is. Néhanapján azonban az is előfordul, hogy éppen a múlt fújja meg az ébredés harsonáit.
A hetvenhárom éves Archie Shepp szaxofonja talán a „múltból” szólt hozzánk,
de a jelen színpadáról, méghozzá a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermének vizuálisan tökéletesen érdektelen pódiumáról, amit neki egy óra alatt sikerült valami teljesen mássá, egy igazán különleges és érdekes hellyé változtatatnia: afféle vérbő New York-i jazzkocsmává, ahol a free jazz még tényleg több volt, mint holmi kultúrtermék: egy életformát jelentett.
{zTNToDSZtEA}
Archie Shepp, aki éppen a hatvanas évek vége felé kezdett az afrikai kultúra és zene irányába orientálódni, nem pusztán a dallamvilágot, a tematikát, és a felhasználható hangszerek sorát bővítette, hanem az afrikai törzsek elnyomott helyzetére, és embertelen körülményeire is fel akarta hívni a figyelmet.
Shepp évtizedek óta meghatározó alakja az amerikai és az egész világ jazz-életének, költő, drámaíró, sőt alkalmi színész is egyben: március 4-i koncertjén sem ijedt meg attól, hogy egyszerre több különböző dolgot vegyítsen egymással a színpadon.
Az ő együttesével közösen fellépő, és minden eklekticizmusa, és újszerűsége ellenére is jól működő Dar Gnawa együttes révén az arab és berber zenei hagyományból táplálkozó gnawa zenével és viselettel került közelebbi kapcsolatba a magyar közönség. A Dar Gnawa énekese és táncos vokalistái egy, az Archie-ékat megelőző zenekar által meditációra hangolt közönséget robbantott ki szendergéseiből. Forgásaival és guggolásaival leginkább az orosz táncra hajazó koreográfiájuk, mézeskalácsot, mikulássüveget, és skót-szoknyát egyként megidéző népviseletük révén, amihez még fonott ál-fürtök, és különleges kézi-hangszerek is járultak, látványos show-vá alakították a koncertet.
Ha az előttük zenélő Anouar Brahem észak-afrikai együttesét világoszöldnek vagy barnának írhatnánk le, úgy lenne lila, piros, fekete, arany, és még ezerszínű a második koncert; valóságos tűzijáték.
Ezzel szemben az Anouar Brahem Quartet koncertje olyan volt, mintha a nyugodtan pislákoló tüzet körülülő bennszülöttek vénei a törzs történetét mesélnék a fiataloknak, vagy mintha egy anya altatgatná újszülött csecsemőjét: csupa finomság, kissé talán monoton dallamvilág, igazi meditatív zene, ami elzsongítja a fejeket. A derbuka és a bendir adják meg a ritmusát, Anouar Brahem oud (arab lant) játéka a dallamot, Klaus Gesing basszusklarinétja pedig azt a bizonyos történetet.
Archie-ék zenéje egészen más. Nem elmesél egy történetet, hanem történetté, eseménnyé alakítja a jelen pillanatot. Alig értem, hogy mit beszél, de tisztán hallom, hogyan szól hozzám a zenéje, és hogyan ébreszt fel egy hang, egy megfékezhetetlenül vad ritmus, amit a múlt fűt, de a jelen teremt meg újra és újra.
Anouar Brahem Quartet Anouar Brahem – oud (arab lant), Klaus Gesing – basszusklarinét, Björn Meyer – nagybőgő, Khaled Yassine – derbouka, bendir
Archie Shepp & Dar Gnawa
Bartók Béla Nemzeti Hangvesenyterem
2010. március 04-én, csütörtök
Archie Shepp & Dar Gnawa
Bartók Béla Nemzeti Hangvesenyterem
2010. március 04-én, csütörtök
