P.Z.L.

2010. október 4.  08:01

A mitológiai alakok vagy a szakrális tájak felmutatása a diszkó sajátos népművelő gesztusa. Persze, valójában a kortárs tánczene sem szól másról, csak a csilingelő hangszínekről és a gépi basszusokról.

Kylie Minogue 11. lemezén megszólította Aphroditét. Ez persze nem azt jelenti, hogy meghitt viszonyba került volna az antik mitológiákkal, a szokásos diszkó desztinációkról van szó - ezúttal Görögországba utazhatunk. 

Kylie új albumának elektróval, természetes színezékekkel és emulgeáló szerekkel dúsított diszkója nyolc napon túli lelki sérüléseket okoz azoknak, akiknek Aphroditéről a szerelem és a szépség istennője jut eszükbe, nem pedig egy aranyszínű forrónadrágban ugráló diszkódíva. 

Ausztrália első számú diszkó-exportőre szerint a szombat esti láz már inkább csak bacchanália, egy sajátos, alufóliába csomagolt szentivánéji álom, ahol már slágerekre sincs szükség. A művésznő a 11. sorlemezén elegánsan lemondott arról, hogy meghódítsa a slágerlistákat. Míg a korábbi két albumán (Body Language, X) elvétve ugyan, de találtunk ún. slágereket, addig az Aphrodite dalai inkább diszkóbalesetek. 

Világos: mindenki az olyan perfekt diszkószámokat hiányolja a lemezről, mint a Can’t Get You Out My Head volt. (A dalnak az MTV Europe Music Awards 2001-es díjátadóján előadott koncertverziója olyan erős vizuális kisülés volt, hogy a millennium egyik elsőszámú háttérzenéje lett.) 

Ehhez képest az új album inkább az egyanyagúságával hívja fel magára a figyelmet. Nincsenek magaslati pontjai, olyan mintha egy lemezlovas DJ setjét hallottuk volna Ibiza egyik luxusbárjában. 

Cupid Boy a jellegzetes New Order-féle melodikus basszusfutamokkal operál, ugyanakkor hiába hallhatunk a Goldfrapp-et is megidéző intellektuális dance megoldásokat, a lemez érdektelenségbe fullad. A művésznő már nem tartozik a slágerlisták elsőszámú beszállítói közé, viszont az Aphrodite diszkó-undergroundnak túlságosan populáris és semmitmondó. 

Pedig olyan alkotók segítették, mint a Madonnával is együtt dolgozó Stuart Price, a Keane-ből ismert kiváló zongorista-dalszerző Tim Rice-Oxley, vagy a Scissor Sisters paprikajancsija, Jake Shears. 

A lemez kiváló aláfestő zene lenne egy Michel Gyarmathy-féle Folies Bergere-revüben, de rosszabb pillanataiban nem több, mint csilingelő diszkó egy Balaton melletti dodzsem pályán.