Draveczki Ádám

2008. augusztus 13.  08:34

Elképesztő tömeg figyelte a Sziget 0. napi fellépőjét, az Iron Maident kedden este. Bruce Dickinson és társai a szokásos óriási formát hozták, a technika ördögének köszönhetően azonban nem lehetett minden tökéletes: a koncert nemcsak halkan, de meglehetősen aránytalanul is szólt. A siker azonban így sem maradt el.

A KISS-t leszámítva nincs még egy olyan komplett módra kitalált, kerek brand a rockzenében, mint az Iron Maidené: a zenei érdemek mellett alighanem ennek köszönhető, hogy a ’90-es évek Bruce Dickinson-mentes időszakát és hullámvölgyét követően a csapat csillaga talán fényesebben ragyog ma, mint valaha. Érdekes megfigyelni, hogyan váltak Steve Harrisék jóformán tiltólistás, a grunge-korszakban abszolút és totális vércikinek számító zenekarból a leghatalmasabb tömegeket megmozgató attrakcióvá az utóbbi 8-9 év során: a Maiden persze 22-23 évvel ezelőtt is tízezreket vonzott egy-egy koncertjével, de leginkább a heavy metal táboron belül, átjárás akkoriban nem nagyon létezett. Ma ezzel szemben a közönség gerincét alkotó rockrajongók mellett már a legkülönbözőbb korosztályú, társadalmi hátterű és ízlésű emberek kíváncsiak rájuk óriási számban, még sznobabb ízlésű körökben is elfogadott dolog szeretni az Iron Maident, így aztán nem is lehet csodálkozni azon, hogy a nulladik napon olyan brutális méretű tömeg gyűlt össze a Sziget Nagyszínpada előtt, amilyet ezelőtt legfeljebb két-három alkalommal tapasztalhattunk a rendezvény teljes története során. A skála a bajuszos ősrockerektől kezdve az emós tinédzsereken át a teljesen konszolidált, középosztálybeli figurákig terjedt. Intézmény, legenda, dinoszaurusz, klasszikus – ki-ki döntse el ízlésének és vérmérsékletének megfelelően. Leginkább mindegyik.

A főattrakció előtt azért még következett egy kis kötelező büntetés Steve Harris lánya, Laureen személyében, aki társaival egészen félelmetesen gagyi műsort produkált a rendelkezésére álló mintegy fél órában. Az Iron Maiden híresen alapos csapat, köztudott, hogy még a helyi előzenekarok kiválasztásába is beleszólnak egy turnén, ezen a körúton pedig feltétel a szervezők irányába, hogy velük együtt csomagban felléptetik a hölgyeményt is, de hiába büszke metalkodó leánykájára Harris, nem kellene ezzel blamálni a megbízható minőség szinonimájának számító családnevet. Avril Lavigne-szerűen óvodás műanyag dallamok kissé szigorúbb környezetben, de még ez is hamisan, bicskanyitogatóan ostoba szövegekkel – egy dolog, ha otthon a sufniban zenélget a kislány, apuka keble pedig dagad, de nem szabadna százezreknek megmutatni Indiától Kolumbiáig. Gimnáziumi rockzenekarok között is szép számmal akad jobb Laureen Harris együttesénél.

Az Iron Maiden nem árult zsákbamacskát ezen a turnén: mivel új lemezanyag egyelőre nincs, szégyentelenül nosztalgikus best of-műsort játszanak február óta a legkisebb változtatás nélkül a világ minden táján a legsikeresebb, 1982 és 1988 közötti korszakra építve, grandiózus díszletekkel és show-val. Az 1985-ös látványvilágot alapul vevő színpadképhez hasonlóan monumentálisat aligha látott még a Sziget, a hangulat tehát adott volt, a hatos pedig a megszokott elánnal robbant a színpadra szinte takkra pontosan 9 órakor az Aces High-jal: Bruce Dickinson sapkában, az elejétől fogva bakkecskeként rohangált, ugrált és pörgött, Steve Harris a kontrollon döngetve irányozta basszusgitárját a több tízezer emberre, Janick Gers körbe-körbe forogva szexualizálta gitárját, Dave Murray, Adrian Smith és Nicko McBrain pedig a háttérbe húzódva szolgáltatták az alapokat a három frontfigura számára.

Sem az alaposan elpróbált, megkoreografált műsorban, sem a zenei teljesítményben nem volt hiba – a hangzás azonban pocsék volt, és nem csak úgy egyszerűen pocsék, hanem még a Sziget szintjén is rossz. És ez nagy szó… Rendben, tiszta sor, hogy ha a hangerő csak egy kicsivel is a megengedett fölé emelkedik, vállvetve alkot egységfrontot az újpesti és óbudai nyugdíjasok egész hadserege, szinkronban izzanak a betelefonálós tévé- és rádióműsorok vonalai, szipusok ezek, drágabolgárúr, be kellene tiltani ezt a fertőt – az ilyesmit pedig egyik polgármester sem kockáztathatja. De hogy még a halk hangzás keretein belül is csak egy ilyen teljesen aránytalan, megfoghatatlan masszára voltak képesek az illetékes szakemberek, az bizony probléma. Nyilván nem lehet egyszerű egy ilyen ritka, három szólógitáros felállást arányosra keverni – az újonnani összeborulás óta eddig adott három hazai koncert közül is csak a debreceni szólt igazán jól – , de fokozatok azért vannak. Harris csengő-bongó basszusgitárja mellett néha szinte elvesztek a míves gitárdallamok, a híresen fifikás díszítésekből pedig néhol tényleg alig lehetett hallani valamit. A program felénél, nagyjából a zseniális giganteposz Rime Of The Ancient Marinernél azért valamelyest javulni kezdett a megszólalás, de tökéletes sajnos később sem lett.

Ezt leszámítva a zenekar egyébként ugyanazt a letaglózó formát hozta, ami megszokott tőlük: még így, az ötödik ikszen túl is olyan dinamika van bennük, mint sok fiatalban sem. A Trooperhez brit katonaruhát, a Marinerhez fekete leplet, a Powerslave-hez az ismert halotti maszkot felöltő Dickinson ma is a világ egyik legjobb, legszuggesztívabb frontembere, láthatóan roppantul tetszett is neki a hatalmas tömeg, bár az azért itt-ott feltűnt, hogy a magasakkal már ő is nehezebben boldogul, mint mondjuk 8 vagy akár 5 évvel ezelőtt – ez persze ennyi kilométer lefutása mellett még mindig páratlan teljesítmény egy 50 éves embertől, szóval le a kalappal.


Egy ilyen tényleges greatest hits-programnál nehéz csúcspontokat kiemelni, de annyi mindenesetre bizonyos, hogy most is a közönségkedvenc Fear Of The Darknál vált a leghangosabbá a tömeg, és a turné két kuriózumának számító, alapból ritkábban játszott klasszikust, a Wasted Years-t és a Moonchildot is óriási felhördülés kísérte a tényleg elképesztően felhízott közönség részéről (a méretekre jellemző, hogy még oldalt is teljesen tele volt minden emberekkel). Ugyanígy megbízható csúcspont a kabalafigura, Eddie megjelenése is: az ördögi mosolyú hulla pedig kétszer is felbukkant a színpadon, egyszer hatalmas múmiaként belengetve középen, másodszorra pedig 4-5 méter magas formában sétált pár kört a színpadon.

Az Iron Maiden még ma is az egyik legjobb koncertbanda a világon, a hangzás azonban sajnos elég sokat levett a fellépés élvezhetőségéből. De ez már csak egy ilyen fesztivál, alapvetően minden rosszul szól. Tisztában vagyok ezzel, de azért akkor is kár.